2024. július 15., hétfő

Az idő rabságában

Amikor a szüléseim után visszatértem a munka világába, valaki megkérdezte, örülök-e annak, hogy ismét dolgozhatok. Persze, feleltem, nagyon élvezem, csak az a baj, hogy nagyon sok időmet elveszi a munka. Két kicsi gyerek mellett, dolgozó anyaként sokáig úgy éreztem, hogy semmire nincs időm, aztán ez az érzés valamelyest mérséklődött. És bár igyekszek tudatosan tenni az időhiány ellen, még mindig gyakran előfordul, hogy azon kapom magam: már megint kapkodnom kell.

Napjainkban egyik legtöbbeket érintő és legnagyobb kellemetlenséget okozó probléma az időhiány. Szinte állandóan időszűkében vagyunk, rohanunk egyik helyről a másikra, dolgozunk, bevásárolunk, elvégezzük a házimunkát, tanulunk a gyerekkel, intézzük a hivatalos ügyeket, és közben azt érezzük, hogy már megint le vagyunk maradva, már megint nem jutunk semminek sem a végére.

Részben a digitális világot okolhatjuk ezért: állandóan a kezünkben van a telefonunk, üzeneteket váltunk, videókat nézünk, vagy csak céltalanul pörgetjük a közösségi média egyik-másik felületét abban a reményben, hogy elkapunk valami izgalmas történést, ami egy időre leköti a figyelmünket. Talán tényleg érdemes lenne digitális detoxot tartanunk, és egész hétvégére kikapcsolni mindenféle okoskütyüt, esetleg határt szabni a saját függőségünknek, és mindennap félretenni a telefonunkat néhány órára. Persze nem biztos, hogy ez önmagában megoldaná a problémát, és az sem valószínű, hogy hirtelen több órányi időnk szabadulna fel pusztán a digitális eszközök mellőzésével.

A társadalom állandó nyomás alatt tart minket: teljesítsünk még jobban, töltsünk el még több időt munkával és tanulással, vállaljunk pluszfeladatokat, önkénteskedjünk, alkossunk, vegyünk a nyakunkba újabb és újabb felelősségeket, hiszen csak akkor vagyunk értékes emberek, ha újra és újra bizonyítunk. Ez viszont azzal jár, hogy még a boltba is futva járunk, hogy hazaérve legyen időnk odadobni az ebédet, mielőtt bekapcsolódunk az online meetingbe. Így jutunk el a multitaskingként is emlegetett jelenséghez, vagyis ahhoz, amikor párhuzamosan több dologgal is foglalkozunk. Például ebéd közben megválaszoljuk az üzeneteinket, vagy mosogatás közben kikérdezzük a leckét és felaprítjuk a hagymát. Bár hagyományosan azt gondoljuk, hogy a nők ebben képesek nagyon jól teljesíteni, a tudomány már bebizonyította, hogy nem tudjuk a figyelmünket egyszerre több dologra fordítani. Valójában ilyenkor a figyelem fókusza nagyon gyorsan ugrál az egyik feladatról a másikra, majd vissza, ennek eredményeként pedig egyik ügyünket sem fogjuk tudni megfelelő alapossággal intézni.

A modern életstílus arra ösztönöz minket, hogy mindent kipróbáljunk és minden lehetőséget megragadjunk. Ez a hozzáállás azonban könnyen túlterheltséghez vezethet, hiszen ha túl sok mindent szeretnénk megvalósítani, arra egészen biztosan nem lesz elég időnk. Ezért érdemes a vállalt feladataink számát lecsökkenteni, és megtanulni nemet mondani. Miért is lenne kötelező egyesületi munkát vállalni egy barátunk civil szervezetében? Vagy mindennap saját kezűleg főzni kétfogásos ebédet? Esetleg elvinni a szomszéd nénit az orvoshoz? Van, ami nem a mi felelősségünk, még akkor sem, ha egyébként jó szívvel megtennénk.

Mindemellett érdemes megemlíteni az időbeosztás nehézségeit is. Nem elég megálljt parancsolni a feladatoknak, de amit vállalunk, azt meg kell tanulnunk időhatékonyan elvégezni. Ehhez fel kell állítani a prioritásokat, és rangsorolni kell a feladatainkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem jut idő a legfontosabb teendőkre, ráadásul a kaotikus napirend az időhiány szubjektív érzetét is kelti bennünk. Tehát ha el akarjuk kerülni, hogy úgy érezzük magunkat, mint aki menten belefullad a feladataiba, akkor érdemes megtanulnunk előre tervezni.

Úgy tűnik tehát, hogy sokat tehetünk azért, hogy több időnk jusson a feladatainkra és a terveinkre. Azt azonban ne felejtsük el, hogy ha úgy érezzük, agyonnyom minket az időhiány, az elsősorban nem a mi hibánk. Amikor a nyolcórás munkarend kialakult, a nők számottevő része még nem dolgozott munkahelyen, hanem otthon volt, vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket. A férfiak az egész napos munka után hazaértek, megpihentek, tettek-vettek.

Aztán a nők is elkezdtek munkát vállalni, és odáig jutottunk, hogy az ember napi nyolc órát dolgozik, majd hazamegy, és folytatja az otthoni teendőkkel, hiszen nincs már otthon senki, aki a munkaidő végére kitakarítana, megfőzne és kiteregetné a kimosott ruhákat. A feladataink tehát megkétszereződtek, így nem csoda, ha azt éljük meg, hogy állandóan rohanunk, mégsem érjük magunkat utol soha.

Nyitókép: Pixabay