Ötszáz éve annak, hogy 1526-ban a Mohács környéki mezőn a hatalmi erejének csúcspontján lévő török birodalom seregével vívott végzetes ütközetben szinte megsemmisült a középkori Magyarország királyi, nemesi és egyházi elitje, elpusztult a teljes hadereje, s ezzel együtt összeomlott a középkorban még virágzó, de a főúri pártharcok során végzetesen meggyengült és kivérzett, ám még mindig szuverén Magyar Királyság. Mohács mezején ezen a napon végérvényesen eltűnt egy birodalom, amelynek emléke ugyan mindmáig elevenen él, és nemzetünk legnemesebb alakjainak gondolataiban az elkövetkező fél évezred során mindenkor a nagyság, a nemzeti dicsőség és a méltóság ragyogó korszakaként jelenik meg, a katasztrófa a magyar nemzet szempontjából mégis végzetesnek bizonyult. A Mohácsnál elveszett nemzeti szuverenitást magyarságunk az elmúlt évszázadok során háborúkban, forradalmakban és pártharcokban igyekezett visszaszerezni, a csodálatos fellángolások – a Rákóczi szabadságharc, a reformkor, és az azt követő 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, az 1956-os forradalom – mind egy-egy kísérlet volt nemzeti önrendelkezésünk helyreállítására. Valamennyi reményteljesen induló, ugyanakkor gyászos kiteljesedést hozó próbálkozás; bizonyság a nem-feladás heroizmusára, a Szent Istváni ország önerejéből fakadó rangjának újrateremtésére tett szakadatlan kísérleteink kiapadhatatlan erejére.
1526. augusztus 29-én Mohácsnál, majd ezt követően 1541 augusztusának utolsó napjaiban, Buda török kézre kerülésének pillanatában valami végérvényesen elveszett a Kárpát-medencében. Nemcsak a másfél évszázados nemzeti tetszhalál, nemcsak az ezt követő bécsi udvar irányította újratelepítés száz esztendejének nemzetellenes lényege, de a nemzeti önrendelkezésért vívott fölkelések, lázadások és forradalmak újabb évszázada is jelezte: kevés az egyéni jó szándék ahhoz, hogy a magyar nép újrateremtse a maga hazáját. Kevés volt Magyarország újrateremtéséhez a nemesi-főúri eltökéltség, kevés volt a polgári politikai átgondoltság, és kevés a nemzeti tartalommal megtelt humánus elkötelezettség: az ország és a nemzet ma is gyűjti az erőt az újjászületésre. A nemzetre mért török csapás következtében a Magyar Királyság peremvidékét a szomszédos népek és etnikai közösségek csoportjai fokozatosan megszállták, lassan meghódították és akaratuk alá kényszerítették, olyannyira, hogy mire a magyarság a saját nemzeti érdekeit megfogalmazhatta volna, a birodalom kétharmada elveszett.
Hogy a Délvidéken nemzedékről nemzedékre újra és újra kell otthont, templomot, iskolát, falut és várost építeni, az ugyancsak kiszolgáltatottságunk mélységéről árulkodik. Szerencsésebb sorsú népek polgárai az ősök telkein felépítik a házat, amelyet az elkövetkező nemzedékek tagjai a maguk örökségének tekintenek és társadalmat, kultúrát, gazdaságot építenek köré, dalokban éneklik meg a békéjét és a nyugalmát, festményekben örökítik meg a kertjeik pazarló színeit. A Délvidéken évszázadokon át vályogvetéssel kezdődött a felnőtté válás, az otthonteremtés korszaka. S mire őseink az új otthonaik köré életet is teremtettek volna, jöttek az idegen katonák, s rájuk gyújtották a födelet – fiaik, unokáik kezdhettek mindent elölről. Legfeljebb egy-egy többnyire tisztázatlan eredetű népdal vagy áhítatot parancsoló oltárkép patinája sejtet valamit az elsuhant századok folyamatáról és elfedett titkairól.
Évszázada már annak, hogy kisebbségi sorsával a délvidéki magyarság a nemzeti kultúrája peremére szorult. Vagyonvesztés, egzisztenciális fenyegetettség, az anyanyelv használatának bürokratikus korlátozása, a hagyományaink ápolásának hatalmi úton történő visszaszorítása, a szervilizmus, a szolgaság és a lojalitás túldimenzionálásának megkövetelése állt szemben a nemzeti emlékezet makacs ápolásának szándékával.
Ötszáz évvel Mohács után számunkra mégis ebben a helyzetben vált lehetővé a történelmi körültekintés, most adatott meg a históriai leltárkészítés nagy munkájának a kiteljesítése. A helyzetünk kísértetiesen emlékeztet az elbukott szabadságharcot követő évtizedes Bach-korszak utáni nemzeti konszolidáció korára. 1860 után a forradalmi eszmékből kiábrándultan, a társadalom és az ország sorsának forradalmi úton történő megváltoztatásának hitét elveszítve a magyar arisztokraták legkiválóbbjainak egy csoportja – Deák Ferenccel az élen – a társadalmi építkezésnek egy határozottan békésebb, kiegyezéses módja mellett döntött: a nemzeti szuverenitás és függetlenség megteremtésének intézményes-parlamentáris formáját választotta, abban bízva, hogy a fokozatosan megteremtett nemzetgazdaság erejénél fogva biztos támasza lehet a politikai önrendelkezésnek is. Mélyen hittek abban, hogy a hagyományosan erős magyarságtudat érdekérvényesítő nemzeti erővé terebélyesedhet. Deák Ferenc, Kemény Zsigmond és Eötvös József felismerték: a magyar embernek akkor lesz köze a hazájához, akkor fogja Magyarországot a magáénak érezni, ha része lesz annak felépítésében, ha részvényese lesz a polgári demokráciának. Az önállóan birtokolható nemzeti erőforrásokra épített nemzettudat bizonyult a számukra egyetlen olyan biztos pontnak, amelyre a jövendő modern Magyarországa felépíthető.
Ez volt Magyarországon bölcseleti (és nemzetfilozófiai) szempontból a pozitivizmus kora. Ez volt az a fél évszázad, amikor a történelmi tények újraértelmezésével, azok rendszerezésével, tapasztalati alapon történő minősítésével a kor legkiválóbb elméi megkíséreltek megalkotni a nemzet számára egy új értékrendet: megkíséreltek olyan nemzetstratégiát adni az országnak, amely a lakosság nagy részét az aktív történelem- és valóságformálás felszabadító élményével ajándékozta volna meg. A magyar birodalom jövőjéről volt szó, s az elbukott forradalom pusztító erőinek az emlékezetével – amit az ország ellen forduló nemzetiségi közösségek ellenérdekeltsége jelentett – az egyensúlykeresés nagy igyekezetében a nemzete sorsáért személyében is felelős (állam)polgár alakját igyekeztek a középpontba állítani. Akkoriban nemzeti küldetése volt az írónak, a politikusnak, a birtokosnak, a tanítónak, a családapának, a vízépítő mérnöknek és a csizmadiának egyaránt, mert munkájukkal egy országot, a saját Magyarországukat építették.
A felszabadultságának egy bizonyos fokán a délvidéki magyarság ma a ténytisztelet hasonló igényével fordul történelmi múltja felé. Historikumának hatalmas freskóján múltja minden színfoltjának a maga helyére kell kerülnie. A délvidéki magyar embernek történelmi kötődései ismeretében éreznie kell, hogy hozzátartozik a szülőföldjéhez, alanyi jogon illeti meg őt az otthonlét érzése. Ezt a tájat apái is építették, minden egyes felmenője megfizette annak az árát, hogy leendő ivadékai délvidéki otthonukat a sajátjuknak érezzék. Az írók, a történészek feladata, hogy teljes tényszerűségében mutassák meg neki a tájhoz való kötődésének tartalmi elemeit, s hogy egyszersmind újraépítsék azt a kultúrát, amelynek felszámolásával az elmúlt évszázadban a nemzeti létezés legkézenfekvőbb adottságaitól fosztották meg őt.
Nyitókép: Török miniatúra (Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteménye)
