Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz elengedni őket. Van nekünk egy saját macskánk, Soma, ő már régóta a család része, Mustár pedig csak egy utcacica volt, aki egyszer nálunk keresett menedéket. Beengedtük, etettük, megszokta a helyet, aztán egyszer csak nálunk fialta meg három kiscicáját. Már jó pár hét eltelt azóta, de mostanra nőttek meg igazán. Most lettek játékosak, bújósak, most kezdtek igazán ragaszkodni hozzánk. És talán éppen ezért lett ilyen nehéz.
Közben én is lebetegedtem, egy hétig otthon voltam egy vírus miatt, és szinte az egész napot velük töltöttem. Ott aludtak mellettem, másztak rajtam, követtek a lakásban, és valahogy teljesen hozzám nőttek. Kettőt már elvittek, a héten viszik el a harmadikat is. Persze örülök, hogy szerető gazdához kerülnek, mégis furcsa érzés.
Nem hittem volna, hogy ennyire meg lehet szeretni őket. Hiányozni fog a kis futkározásuk, az esti dorombolás, vagy amikor egyszerre próbálnak helyet találni mellettem az ágyon. Azt hittem, könnyebb lesz. Hiszen tudtuk kezdettől fogva, hogy nem maradnak nálunk örökre. De amikor ennyire a mindennapjaid részévé válnak, már nemcsak „kiscicák” lesznek, hanem kis társak, akikhez észrevétlenül is kötődni kezd az ember.
