A mi „csalogányunk” is volt… (6)

A déli végek színházkedvelő közönsége a 19. század második felében gyönyörködhetett, több ízben is, a népszínművek királynőjének, a „nemzet csalogányának”, gyakran vastapsot kiváltó szereplésében, elragadó éneklésében Szabadkán, Zomborban, Zentán és Nagybecskereken. Sőt, a sors kegye révén, vidékünkhöz kötötte őt szabadkai házassága is, amely megkerülhetetlen ténye a róla szóló írásoknak.¹ Nem mellékes, hogy Blaha másfél évig élt Szabadkán. Olyannyira megszívlelte őt az itteni színházkedvelő közönség, hogy jogosan állítjuk: Blaha Lujza egykor a mi „csalogányunk” is volt…

1881. június 30-án volt Zomborban Blaha Lujza búcsúfellépése.² Az este őt a zombori kaszinóegyleti dalárda éjjeli zenével tisztelte meg.³ A Vereshajú előadása után a közönség a színházból csatlakozott az egylet zászlóval és jelvényekkel feldíszített dalárdához, a lámpákat pedig a tűzoltóság tagjai vitték. Amikor odaértek szállásának ablakai alá, ott Hercenberger Sándor zenekara adott szerenádot. A közönség éljenzésére Blaha Lujza a nyitott ablakhoz lépett, s érdeklődve hallgatta végig a fél óráig tartó éji zenét. A dalárda második éneke után Pribil Ernő az egyesület és a színházlátogató közönség nevében intézett hozzá hatásos beszédet.⁴ „Amint a szépen elmondott beszédre következett viharos éljenzés lecsillapult, megszólalt az ablakban a »nemzet csalogánya«, s az éj csendjében messze és bűvösen csengő érzékeny hangon következőleg válaszolt: »Fogadják forró köszönetemet e páratlan megtiszteltetésért. Reménylem, hogy nemsokára szerencsém lesz önöket viszontlátni«.”⁵

Másnap, július 1-jén Blaha Lujza férjével egyetemben a reggeli vonattal, szakadó esőben utazott el Zomborból Szabadkára, újabb vendégszereplésének színhelyére.⁶

NAGYBECSKEREK

Torontál vármegye székhelyének színházkedvelő közönsége két ízben élvezte Blaha Lujza vendégszereplését: 1884-ben és 1889-ben.

Az 1884. évi színi évad Becskereken több szempontból is rendhagyó volt, de különösen két kiváló színésznő vendégszereplése tette emlékezetessé: Prielle Kornéliáé és Blaha Lujzáé. Hogyan is került e két neves és akkortájt ünnepelt művésznő a Bega menti városban? Ennek természetesen külön története van.⁷

Az egész úgy kezdődött, hogy Sághy Zsigmond színtársulata 1884. május 17-én, a Toronál megyei színi bizottság tudta nélkül Nagybecskerekre érkezett, és azonnal hozzá is kezdett az előadásokhoz. Ennek a bejelentetlen érkezésnek az volt a nagyobb hátránya, hogy Sághyék vendégszereplése nem volt kellőképpen előkészítve: a színházi bérletek nem keltek el előfizetésben, s mindez bizonytalanná tette a várt bevételt is. A színtársulat mégis, titkon azt remélte, hogy így, előzetes beharangozás nélkül is, a becskereki műkedvelő közönség kegyeibe férkőzik, s hogy megnyeri tetszését. Sághyék megérkezése után még a Torontál újságírója is szükségesnek találta megjegyezni, hogy „nem kis küzdelem vár ez alkalommal a társulatra”, jelezve valójában, hogy az előkészületek elmaradása miatt bizonytalan lehet a vendégszereplés kimenetele. Volt azonban még egy hátrányos körülménye Sághyék vendégszereplésének. Ugyanis, megérkezésük előtt Becskereken egy rivális színigazgató propaganda-hadjáratot indított ellenük, és olyan koholt híreket terjesztett róluk, amelyek a közönséget nemcsak a bérletvásárlástól, hanem a színházlátogatástól is visszaszorították.⁸

Ilyen előzmények után kezdte meg a társulat vendégszereplését, megnyitó előadásként bemutatva Szigligeti Rang és mód című, akkor még új színművét. Természetesen, amint elkezdtek játszani, a közönség is belátta, hogy Sághyék teljes mértékben megérdemlik a pártolást. De a tömeges látogatottság azért mégis elmaradt. Második előadásként a Csókon szerzett vőlegény került színre, de mint a Torontál írta, csak „közép számú közönség” volt jelen.⁹ Ezt követte Almássy Tihamér Tót leány című darabja, Csiky Gergely Cecil házassága, majd Vidor Vörös sapkája. Ekkor már úgy tűnt, hogy a társulat idő előtt be fogja fejezni becskereki kiruccanását, méghozzá igen vérszegény anyagi sikerrel. Sághyék ekkor a műsor megváltoztatásával próbálták orvosolni az egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetet.

A Vörös sapka után műsorra tűzték Milöcker Koldusdiák című vígoperáját, de ez az előadás akaratlanul is csak tetőzte a bajt. A társulatnak ugyanis nem volt eléggé nagy zenekara, és becskereki zenészeket kellett felkérni közreműködésre. Ez még önmagában véve nem volt baj, ám nagy gond volt, hogy a besegítő zenészek nem voltak kellőképpen felkészülve a szereplésbe, s így a zenekarban sem volt meg a kellő összhang, a kellő koordináció. A Torontál igen pongyola megfogalmazása szerint a Koldusdiákot „több helybeli műkedvelő úr szíves közreműködésével adták elő”, ami azt jelenti, hogy több helybeli cigányzenész csatlakozott a társulat zenekarához, sajnos, kellő felkészülés nélkül, s igen sikertelenül! E sorozatos ballépés után a társulat vezetője már úgyszólván a kétségbeesés határán volt. Úgy tűnt, hogy dönteni kell. Két lehetőség adódott: berekeszteni a sikertelen vendégszereplést, vagy sürgősen meghívni egy-két olyan hírességet, akinek pusztán a neve is megtöltheti a becskereki színházat. Sághy Zsigmond végül is ez utóbbi mellett döntött. Felutazott Budapestre, és nem mást, mint a Nemzeti Színház akkori csillagát, Prielle Kornéliát hozta le néhány napra Becskerekre. Hogy hogyan sikerült a lelkére beszélnie, ez talán örökre titok marad, de Sághyék kint voltak a vízből: a siker átütő volt!¹⁰

(Folytatjuk)

1 Garai Béla: Az ekhósszekértől a forgószinpadig. Testvériség-Egység Kiadó, Újvidék, 1953; Dévavári Zoltán: Régi házak, régi történetek. Életjel, Szabadka, 2000; Dévavári Zoltán: A mulandó művészet halhatatlansága. Hét Nap, 1986. jan. 31.; Garay Béla: A szabadkai színház történetéből. Híd, 1952/1. sz.; Gyermán Tibor: Blaha Lujza emlékezete. Hét Nap, 1981. jan. 23.; Itt lakott Blaha János. Hét Nap, 1978. dec. 8.; Magyar művésznők Blaháné. Tolnai Világ-Lapja, 1905. dec. 24; Csík Mónika: „Freulein, muszáj danulni!”. Magyar Szó, 2020. okt. 24–25.; Patyi Szilárd: Mit gondolt Blaha Lujza Szabadkáról? Magyar Szó, 2021. ápr. 16.; Blaháné. Vasárnapi Ujság, 1875. jún. 27.; Kabók Erika: Blaha Lujza és Szabadka. Magyar Szó, 2003. jún. 28–29.; Dévavári Zoltán: Egy ország csodálta, ünnepelte. Hét Nap, 1986. máj. 30. stb.