A kiegyezés utáni délvidéki magyar társadalmi élet, a kultúra, a tudományok, az irodalom fölvirágzása történetének részleteit ma is a korabeli sajtó őrzi a leghívebben. A közéleti sikerek mellett azonban megtalálhatók a gonosz indulatok, a megbántottság nyomában föllobbant bosszú, az emberi romlottság pusztító emlékei is.
Pejin Attila A zentai hírlapok történeti bibliográfiája (1875–1962) (2002) című sajtótörténeti monográfiája nyomán a Tisza-parti város megmentett hírlapjait olvasom, s a föllobbanó lelkesedés nyomában olykor a döbbenet fájdalma is eltölti a szívemet; a Gondviselés áldotta Délvidéken sehol annyi indulatot, annyi keserűséget – annyi szidalmat nem olvastam a helyi lapokban, mint a zentai sajtóban. Már eleve feltűnő, hogy milyen gyakorisággal szűntek meg a szép reményekkel induló hírlapok, hogy a nyomukban született újságok rövid pár év alatt ugyancsak fényüket és derűjüket veszítsék. A Zentai Közlöny, a Zentai Néplap, a Zentai Hírlap, a Zenta és Vidéke, a Zentai Figyelő, a Zentai Híradó, a Zentai Ellenőr, a Zentai Friss Ujság, a Zentai Függetlenség és a mellettük született hosszabb-rövidebb életű sajtókezdeményezések lendületét felőrölték az ellenséges indulatok.
Kétségtelen, hogy az indulatokat a legtöbbször tévesen értelmezett pártelkötelezettség fűtötte, de a liberális Szabadelvű Párt, és a konzervatív Függetlenségi és 48-as Párt hívei talán sehol nem vívtak olyan elkeseredett küzdelmet egymással, mint Zentán. Kozics Aladár a Zentai Néplap 1890. december 19-ei számában megjelent A sajtó és a közerkölcsök című írásában megállapította: kora vidéki hírlapirodalmában elburjánzott a minden alapot nélkülöző gyanúsítgatás, sok hírlapíró szemérmetlenül betolakszik a köztéren működő személyek magánügyeibe, még családi szentélyébe is, a vidéki hírlapok hasábjain hemzseg a becsületsértés. „Ezek előtt nem létezik semmi szent, csak protektoruk, vagy saját maguk önző érdeke! Nem gondolják meg, hogy gálád támadásaikkal, ha látszólag el is érik az őket sarkaló célt, mielőtt hasznát vennék annak, a közvélemény ítélkezése visszatartóztathatlanul átadja őket a közmegvetésnek.” A zentai sajtó bizonyos emberek és bizonyos dolgok miatt hírhedetté vált Magyarországon.
A sajtóban tapasztalható indulat, gyűlölet és megvetés késztette megszólalásra a magát csak Egy városatyának nevező cikkírót, aki a Czehe Győző szerkesztő irányításával megjelenő Zentai Híradó 1885. augusztus 12-ei és augusztus 19-ei számában közölt A zentai sajtó I. – Zenta, augusztus 8-án és A zentai sajtó II. – Zenta, augusztus 16-án című kétrészes írásában a hírlapok áldatlan helyzetének okát kutatta. Megszólalásra a lap Újdonságok című rovatában megjelent rövid közlemény adott okot, melyből kiderül: az ellenfélnek tekintett Zentai Ellenőr szerkesztését a sajtófogságot ülő Reitmann Ferencztől Dudás István vette át. „Szegény Reitmann kenyeret vélt találhatni a zentai malkontentusok béresi szolgálatával, és íme, két évi tengődés után 1324 frt. 13 kr. perköltség, a fogházi s élelmezési költség stb. viselésében elmarasztaltatott, sőt jövőjét illetőleg is agyon van ütve. A szenvedélyek szolgálata, a tollnak revolverül használása, íme mily keserű kenyér!” Egy szerencsétlen ember, aki nem tudta, mi az a hírlapírás, nem volt erkölcsi ereje a mások által írott trágár közlemények közlését megtagadni, ma ott ül Budapesten, s a Fortunához címzett fogházban szenvedi szomorú, súlyos fogságát.
„A zentai társadalmi élet szomorú állapotáról fölösleges e lapok hasábjain beszélni – írta a magát csak Egy városatyának nevező író cikke beköszönő soraiban –, ismeri azt ebben a városban a legutolsó napszámos is, e városon kívül pedig ismeri az egész Tiszán innen – Tiszán túl. Fölösleges elmondani azt, hogy ennek a városnak csekély intelligentiája a társadalmi súrlódásokban keresi minden örömét, s ezt a súrlódást belevonják a közügyek keretébe épúgy, mint a békés családok otthonába. Ezek a szomorú társadalmi jelenségek teremtették meg Zentán a klikkeket, ezek a klikkek azután megteremtették a maguk sajtóját.” Megteremtették e város értelmiségének mindkét párton lévő nagy részében a fékezhetetlen indulatokat. Zentán a sajtót nem a közvélemény szava irányítja, hanem a klikkrendszer önző, haszonvágyó akarata. „Itt a sajtó embereit nem az irodalom szerény tényezőinek tekintették, hanem igenis tekintették az egyes klikkek nyomorultan fizetett bérenczeinek, akik csak azért vannak a világon, hogy egyes apró nagyságok uszályát hordozhassák, s hírlapjuk hasábjain kedvükre káromkodhassanak.” Az olyan lap, amelyet klikkek támogatnak, működésében nem lehet üdvös. Arra a példa itt van városunkban, hol a hírlapi polémiákkal, a kíméletlen cikkezésekkel a cikkíró urak azt érték el, hogy még jobban összezavarták azt a társadalmi állapotot, amely amúgy is elég zavaros volt.
Ideje felszámolni Zenta sajtójában a régóta meghonosodott visszás állapotokat. „Ebben a városban kellene megszüntetni a klikk-sajtót, s akkor megszűnnék az örökös hírlapi czívódás is, melyben évek óta gyönyörködünk. Függetleníteni kell, minden befolyástól a lapokat, melyek csak eszmékért, és ne személyek ellen harczoljanak, melyek megmondják személyválogatás nélkül minden nagy és apró nagyságnak az igazat. Ha így lesz, akkor lesz Zentán tekintélye a helyi sajtónak” – írta cikkében a városatya. A pártpolitikai célok nyomán annyira megmételyeződött az újságot olvasó köznép ízlése, hogy a mi népünknek már nem is kell hírlap, ha egy nagy adag botrány nincs benne. A zentai hírlapokban „apró emberkék, hogy írnoki, s más kenyeret kaphassanak, írtak, támadtak, meghurczoltak becsületet, nőt, családi szentélyt – s akadt ember, aki az ilyen üzletekre, megadta a foglalót, sőt, díjazta is kenyérrel s az aljas czikkezőnek jó volt a kenyéren az a tudat, hogy a publikum selejtes része tombol örömében!” A zentai sajtónak nagy feladata van, de ezt csakis úgy teljesítheti, ha tekintélye lesz. S ez csak úgy érhető el, ha szakít a múlt bűneivel, kilöki kebeléből a botrányt hajhászó, „revolverkedő szellemi nyomorékokat”, kiknek szellemi szörnyszülötteire eddig is kár volt a nyomdafestéket pazarolni. Vissza kell lépni, vissza kell térni az örvény széléről, hogy a hírlapok elfoglalhassák azt a helyet, mely őket megilleti!
A magát megnevezni nem akaró városatya bejelentette: tisztességérzete mindaddig tiltja, hogy részt vegyen Zenta város közügyeinek bonyolításában, míg a sajtóban, a városi közgyűléseken a tisztesség helyet nem foglal, s ki nem szorítja onnét a tisztességtelenséget. „Ezt a tanácsot adom én, kinek mély fájdalmára esett az, hogy városunkat a sajtó és a szereplő egyéniségek szomorú működésére, annyira megfosztotta nymbusától, hogy ahol ma Zenta nevét fölemlítik, ott előbb keresztet vetnek magukra.” Hogy a cikk írója milyen mélyen érintette Zenta város sajtóviszonyait, bizonyítja az is, hogy a Zentai Híradónak az 1885. augusztus 19-ei volt az utolsó száma, amelyben A zentai sajtó II. című, a sajtóviszonyokat bíráló cikk megjelent. Számomra az igazi kérdés: a vidéki sajtó sorában csak a zentai lapokban jelentkezett ily nagy mértékben a tisztességtelenség, vagy a becstelenség jelen volt másutt is, csak a részvevőknek nem volt bátorságuk megszólalni?
Nyitókép: A zentai főgimnázium (Mák Ferenc archívumából)
