Az Újvidék Európa Kulturális fővárosa programcsomag keretében, a Város a művelődési egyesületekben elnevezést viselő esemény részeként a hétvégén alkalmunk nyílt megismerkedni a 16 éve létező, Vajdasági Magyar Népművészeti és Közművelődési Központ szárnyai alatt tevékenykedő tánccsoportok munkájával.
Az Egység Művelődési Állomáson megrendezett nyilvános próba alkalmával, betekinthettünk a kulisszák mögé, megleshettük, hogyan folyik a munka egy néptáncpróbán, láthattuk a Futkánc, a Manó és a Tűzrevaló tánccsoportokat, akárcsak a Csúsztató citerazenekart is, a szülők közül is csatlakoztak néhányan.
Újvidék hatalmas várossá duzzadt az elmúlt bő fél évtizedben, az országban valószínűleg csak nálunk pozitív a népszaporulati mutató.
A Manó… (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
A besűrített, tervszerűtlen, keleti modell szerint történő urbanizációból és a közlekedésben előállt, túlgépesített és ellenőrizetlen, vidékeinkre kevésbé jellemző, erőszakos nyomulásból kifolyólag összetett és hosszadalmas műveletnek számít eljutni épségben bárhonnan bárhova. Nem kell csodálkoznunk tehát azon, hogy egy ilyen környezetben nem sok kedvünk van a munkánk után bármilyen, további feladatokat vállalni. Az ilyen, hátrányos életvitelünk természetesen először az olyan, „kevésbé fontos" aktivitásokat iktatja ki programunkból, mint amilyen a művelődés vagy a testmozgás.
...és a Futkánc (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
A hétvégén fellépő, szorgalmas fiatalok előtt valóban kalapot emelhetünk, nem könnyű itt és most annyi időt és erőt elkülöníteni hagyományápolásra, mint amennyit ők erre szánnak. Megkérdeztük azokat, akik művelődési életünkben jelentős szerepet játszanak, hogy ők hogy tekintenek erre a gondra, hogy értékelik a leírtak miatt eleve fokozottan veszélyeztetett, magyar előjelű kulturális vonal átszövődésének dinamikáját a többségi nemzet művelődési színterén?
…és a Tűzrevaló táncegyüttesek fellépése… (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
Takács Zsuzsanna, a VMNKK alelnöke, csoportvezető:
– Nem tudok a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központon, az Újvidéki Színházon és a mi szervezetünkön, a Vajdasági Magyar Népművészeti és Közművelődési Központon kívül olyan szervezetről, bármilyen, más szerveződésről, amelyek aktívan részt vennének Újvidék, magyar vonalú művelődési életében. Lehet, hogy léteznek egyének vagy civil szervezetek, de a médiareklám hiányában nem tudunk róluk.
Főleg a színházról, időnként a Petőfiről lehet olvasni, hallani a tévében, az újságban. Az utóbbi időben ráfeküdtünk arra, hogy mi is megjelenjünk, rájöttünk ugyanis, hogy nem hogy a szerbek, hanem a magyarok sem tudnak arról, hogy Újvidéken működik egy elég komoly, néptánccal, népzenével foglalkozó szervezet. Abban az esetben, ha az említett, három szervezeten kívül léteznek még olyanok, akik szerveznék a művelődési életet Újvidéken, akkor azok finanszírozását növelni kellene. Ha a város több pénzt adna rendezvényeikre, akkor nyilván többet is tudnánk róluk. Szerintem az, aki akarja megtudni, hogy mi történik Újvidéken magyar vonalon, ezt ma már egyszerűen megteheti – itt a Google.
Olyan emberek, akiket a kezüknél fogva kell ráncigálni, hogy: Te, na gyere el, van itt egy magyar nyelvű bábelőadás vagy koncert, azok akkor sem jelennének meg ezeken, ha a hír a csapból folyna. Általános érdektelenséget veszek észre Újvidéken a magyarság részéről, voltam már nagyon jó programot kínáló, színház- és koncertrendezvényeken is, mégis nagyon kevés látogató volt. Hiába szervezünk jó programot, nehezen lehet kimozdítani őket. Vagy nagyon elfoglaltak, vagy nem érdekli őket, nem tudom... Mi a saját rendezvényeinkre nagy embertömeget megmozgatunk, legalább 70 aktív gyereket, akik hetente bejárnak, 8-10 próbára, ha beszámítjuk a szülőket is, akkor rendezvényeink valóban teltházasak. Sajnos a közvetlen érintetteken kívül mások már nem jönnek el, nézőkként kevesen vannak. Pedig Facebook-oldalunkon hallhatnak rólunk.
A magyarokon kívül nagyon sok, aktív nemzeti kisebbség él a városban, mi tudunk róluk, de szerintem a szerbek nem. Nem is érdekli őket. Most, amikor Újvidék Európa kulturális fővárosa, kidolgozhatnának egy olyan internetes vagy tévés platformot, amely tartalmazná az összes, említett szervezet tevékenységét, jó alkalom lenne ez arra, hogy a köztudatba bekerüljenek a kisebbségek szervezetei.
Takács Zsuzsanna (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
Figura Terézia, az Újvidéki Színház művésznője:
– Újvidéken vannak bizonyos pontok, intézmények, amelyek foglalkoznak a magyar kulturális élettel, megpróbálnak talpon maradni. Egyre kisebb az érdeklődés az újvidéki, és az Újvidék környékén élő, megmaradt magyarok körében a művelődési történések iránt. Hiába adott a hely, ahol az ilyesmit megszervezhetjük, megfelelő anyagi háttér hiányában az egyesületek nem képesek biztosítani a színvonalat. Több felől kell megközelíteni ezt a kérdést, szerintem nem elegendő azoknak a kultúreseményeknek a száma, amelyeket magyar nyelven lebonyolíthatnánk.
Még körülményesebb a magyar vonalon futó eseményeket a többségi nemzet számára tálalni, de ez is kivitelezhető. Két példa: az Újvidéki Színházban szerb nyelven feliratozzuk előadásainkat, és valóban nagy, nem magyar anyanyelvű látogatótáborunk van. A Diákszínpad is ezen az elven működik, bárhova, bármikor elmehetünk, vegyülhetünk a köztes környezetbe.
Az Egységben a magyar néptáncegyüttesek bemutatkozása kiváló kezdeményezés volt, ugyanis a felvezető szöveg, a PowerPoint-prezentáció és a magyarázat szerb nyelven zajlott, de a beékelt műsorok a magyar hagyományokra épültek, bemutatták hagyományainkat. A közönség vegyes volt, lehetséges tehát a kétnyelvűség jelenléte, akár az angol is beékelhető most, amikor székvárosunk Európa kulturális fővárosa.
A zene tekintetében ez még könnyebb, ugyanis univerzális, már sok nyelven elénekelt zeneszámok egy koncerten több nyelven megszólaltathatók, ilyen módon beilleszkedhetünk a környezetbe. E módszerek felkutatására iránt azonban – félve mondom ki – talán nincs is túl nagy érdeklődés, a bázisközönség ugyanis itt, Újvidéken már összezsugorodott. A nem magyar anyanyelvűek körében a szurkolóbázis kicsi, nem tudja bevonzani a tömeget.
Figura Terézia (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
Kiss Zsélykó, a VMNKK elnöke:
Kiss Zsélykó (Fotó: Dávid Csilla felvétele)
– Nehéz felbecsülni az újvidéki magyarság részarányát, de a hétköznapokban valahogy nem önmagától érthető dolog, hogy itt magyar, vagy bármilyen más kultúra is van, ami nem szerb. Az bukkan rá erre, aki célzottan keresi. Nagy dolog, hogy az Újvidéki Színház a feliratozással biztosította azt, hogy saját kultúránkat más irányban is kommunikálhatjuk.
Magyar irodalmi esteket, koncerteket a városban nem igazán látok, az ilyesmit az itteni, magyar közösségnek kellene megszerveznie. Mindenekelőtt saját igényeink kielégítésére kellene létrehozni kulturális termékeinket, ezt követően pedig saját magunk népszerűsítése céljából. Nekünk kell megtalálni azt, ami értékes, ami megosztandó kultúránkban. Akár fordítás segítségével, akár más módon. Erre Újvidéken nem látok nagy kapacitást, már a magyar közösség részéről sem, a többséget tekintve pedig nem látom azt, ami a mi kultúránk felé fordíthatná őket. Legyen szó akár hagyományos kultúráról, vagy másról. Kenyerem a népzene és a néptánc, de ez mellett itt van a színház, az irodalom és a nyelvhez kevésbé kötött képzőművészet is, a magyarság körében is vannak olyanok, akik ezen a téren büszkén mutogatható maradandót alkotnak.
Saját portámról kiindulva elmondhatom, hogy az utóbbi mintegy öt évben megnövekedett az érdeklődés hagyományaink, a népzene és a néptánc iránt, de kérdés, hogy önmaga a műfaj-e az, ami megfogta a nálunk kikötött szülőket és gyerekeket? Lehet, hogy a tiszta műfaj mellett valami mást is adunk? Korszakalkotó változásokat azonban nem látok az érdeklődés mutatóiban, a magyarság lélekszáma variál a városban, és ez nyomot hagy a magyar előjelű, kulturális események látogatottságán.
Az emberek iszonyatos passzivitása nyomon követhető mindegyik közösségben, félelmetes módon nagyon nehéz kimozdítani őket otthonaikból. Munkára-haza, munkára-haza, esetleg belefér a napba valamilyen könnyed, szórakozási forma, mint amilyen a lófrálás a plázában. Egy koncert, vagy színdarab vegigülése is viszonylag passzív dolog, de még az ilyesmi is megköveteli azt, hogy az ember felkeljen, alkalomhoz illően felöltözzön, elinduljon otthonról... Az aktív részvételt megkívánó tartalmak, mint például egy vitaest, ahol elvárják a megerőltetést, háttérbe szorulnak.
Azt hallottam, hogy most már szinte képtelenség összehozni egy olyan, tematikus bálrendezvényt is, amelyen csupán szórakozni kell, táncolni magyar zenére. Nehéz összehozni egy bálteremnyi olyan embert, akik igénylik az ilyesmit. Kérdeznek olyasmit, hogy mikor szerveztek bált? Mikor indul a felnőtt tánccsoport? De amikor oda jutunk, hogy fel kell kelni, és elindulni otthonról, akkor már megáll a dolog. Lekerekítve: vezetőink nagyon szeretik emlegetni Újvidék kulturális sokszínűségét, a hétköznapokban azonban ez nagyon, nagyon mélyre van elásva. Még nagyobb baj az, hogy a nemzetiségek tagjai, így a magyarok is, nemhogy lázadnának ez ellen az irányzat ellen, hanem keresik ennek indokoltságát. A gyógyulás akkor kezdődik, amikor őszintén bevalljuk, mi a bajunk.
