… Akkoriban már minden elemében felbomlott a rend, és a társadalom szövete foszlányokká szakadozott szét. Az erő maradt az egyetlen törvény.
A tudósok egy ideig még az általános kétségbeesés közepette próbálták meghatározni azt a határvonalat a múltban, az időnek azt a pontját, ami elválasztotta egymástól a régi, rendezett világot és a káosz tombolását. Ilyen biztos, megragadható pillanatot azonban nehéz volt találni, hiszen, mint ahogy a történelmi rátekintés szemszöge egyre szélesebbé vált, mind jobban kitűnt a folyamat lassú, csendes átmenet jellege.
Az erőszak persze már korántsem volt csendes. De az oda vezető út olyan apró lépésekkel valósult meg, hogy a sorról sorra következő kicsiny elmozdulás felé – jobban mondva süllyedés – sosem tűnt számottevőnek, és kivétel nélkül mindig indokolható, magyarázható volt. A másik problémát az események okának meghatározásakor az jelentette, hogy a sorsdöntő dolgok, a romlás java része a valóság azon szegletében történt, amelyre akkoriban szinte szemernyi figyelmet sem szenteltek, és most is csak tévelygő tapogatózással próbáljuk feltérképezni a tragédia meghatározó, lényeges elemeit, amelyek a mai napon is érzékeltetik hatásukat, így kőbe vésik valóságunk szigorú keretrendszerét.
A szellem és a lélek elsivatagosodó tájairól beszélek, a belső pusztaságról, a láthatatlan, halálos nyomorról.
Emlékszem, gyerekkoromban még éltek olyan bölcsek, akik arról meséltek, hogy az ő saját gyerekkorukban az általános közvélemény hogyan viszonyult ehhez a folyamathoz, pontosabban a folyamat kezdeteihez. A „hőskorhoz”. A legnépszerűbb gondolkodók közé tartoztak azok, akik szinte ünnepelték az ember technikai szintjének ugrásszerű fejlődését, és a teljes gazdasági és társadalmi rendszer egyetlen célja lett ez a szakrális szintre emelt idea, amelynek mindent alárendeltek.
Igen, a kulcsszó a fejlődés volt. A minél gyorsabb és minél szélesebb körű anyagi fejlődés, ami a megfogalmazott, hengerként taroló szent ideológia értelmében a minél magasabb fokon biztosított kényelemhez és fizikai jóléthez vezethet el. Hiszen mindennek ez az alapja, mondták, és az ember megindult a devolúció borzalmas, fájdalmas útján. Na nem biológiai értelemben, bár a biológiának igenis volt köze a züllés robbanásszerű eluralkodásához.
A technológia biztosította jólét és kényelem előhívta az emberben mindvégig ott lakozó vadállatot, amely azt megelőzően, a lélek és szellem szabadságáért zajló – külső és belső – harcban mindvégig a háttérbe, a mélybe szorult.
Amikor a romlás csírázni kezdett, még vallásosan hirdették a devolúcióhoz vezető út helyességét, és nem is lehetett máshogy viszonyulni hozzá – már ha az ember nem kívánt lenézett, kitagadott bolond szerepbe lépni. Mostanra már, a hozzám hasonló különcök maroknyi társaságát leszámítva, sehogyan sem viszonyulnak semmihez, mert a túlélésen kívül minden erőkifejtés pazarlásnak számít.
A hagyomány szerint kétezer-száztizenhetet írunk. A kolóniánkat valami csoda folytán nem bántják a különböző hordák, és akad még pár ilyen csoport.
Alighanem félkegyelműnek tartanak minket, akiktől úgysem tudnának elvenni semmit, hiszen magunkat is alig tartjuk fenn gyűjtögető életmódunkkal, félig-meddig szándékos önsanyargatásunkkal – nem mintha volna bármi más józan választási lehetőségünk, mint az önkéntes elvonulás az erőszak világától. A másik ok, amiért érintetlenül hagynak minket, az vélhetően az olyasféle irracionális tisztelet, amelyet egykoron természeti népek éreztek a valóban félkegyelműek irányában.
Ebben a szörnyű, tétlen szabadságban aztán bármit megtehetünk, már ha sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy van értelme. A legtöbben az ügyes-bajos módon a régi világból megmentett írásokat bújjuk, és kábult nosztalgiában élünk, vágyódunk egy élet után, amelyet sosem élhettünk át, csupán történetekből ismerhetjük, amelyek talán csak kedves mesék. Bárhogy is, meg kell őriznünk őket, éber álmaink lehetőségét, mert nélkülük valóban semmit sem ér életünk.
Nyitókép: Pixabay
