Ragaszkodás. Erény? Vagy inkább hátrány? A ragaszkodás az ember egyik legmélyebb ösztöne: biztonságot ad, kapaszkodót a változás tengerében.
Ragaszkodunk emberekhez, helyekhez, szokásokhoz, munkahelyhez, korábbi döntéseinkhez. A valódi erő azonban sokszor nem a kapaszkodásban, hanem az elengedésben rejlik. Nem minden kötelék jelent ugyanis értéket, és nem minden elengedés veszteség. Ragaszkodni ahhoz, ami épít, erény. Ragaszkodni ahhoz, ami lehúz, már teher. Talán egy dakota közmondás szemlélteti legjobban a megoldást: „Ha észreveszed, hogy elpusztult lovon ülsz, szállj le róla!” Vannak azonban olyan helyzetek, amelyek nagyon is elevennek mutatják magukat, éppen ezért nehéz megválni tőlük. Máskor csupán saját kognitív torzításunk nem enged helyes döntést hozni.
Talán a sors fintora, hogy hasonló problémákkal küzdő emberek véletlenszerűen gyakran találják meg egymást. Harmadéves gyógytornászhallgatóként újságíró szerettem volna lenni – mindez borzasztóan sok vívódással járt. Kick-box edzőtársam, Máté pedig negyedéves orvostanhallgatóként állapította meg, inkább a vendéglátóiparban hozna létre vállalkozást. De miért indult el ezen a pályán? Azt látta, hogy sebésznek, ráadásul férfi sebésznek lenni vagány. Az orvosi tápláléklánc csúcsa. A sebész felett a hierarchiában gyakorlatilag már csak Isten áll – gondolta fiatalon. A sebészen múlik, hogy ki lehet az, akit reggel a családja ölel, kinek a hozzátartozói hálálkodhatnak másnap. Közben borítékokkal tömik a köpenyét. Sok pénz, a legmagasabb társadalmi státusz, amit polgári foglalkozással el lehet érni, és még a nők is tapadnak. Sebészi gyakorlaton, szakmai asszisztensként azonban rájött, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa. Néhány kivételtől eltekintve úgy látta: a sebészek megkeseredett emberek. Isznak, dohányoznak, csaponganak a nők között. Rengeteget dolgoznak, és szinte az összes negyven év feletti férfi kopasz. A folyamatos kialvatlanságot és a konstans stresszt napi tizenkét kávéval próbálják kompenzálni, miközben a papírmunka sem fogy el. Néha harminc-negyven órát vannak talpon. Alázatos munkát végeznek a betegekért, de mindent feláldoznak a hivatásért. Az átlagos élettartamuk nem véletlenül van a legalacsonyabbak között a foglalkozások dimenziójában: mindössze ötvennégy év. Máté felismerte az elpusztult lovat, és elhatározta, hogy váltani fog. Egy ilyen döntést meghozni azonban nem egyszerű egy olyan kultúrában, ahol belénk nevelték, hogy a tizenévesen kiválasztott hivatásunk kötelező jelleggel és azonnal identitásunk részévé kell, hogy váljon; ahol a pályaváltás vagy munkahelycsere szégyenteljesnek számít. Ahol elkezdtünk dolgozni, onnan kell nyugdíjba mennünk. Punktum. Egy ilyen helyzetben azonban nemcsak a társadalom van a kárunkra – mi magunk is. Az agyunk ugyanis megpróbálja megvédeni a személyiségünk integritását azzal, hogy korábbi választásunkhoz ragaszkodik. A jelenség extrém példája Hiroo Onoda japán katona, aki a II. világháború vége után még huszonkilenc évig harcolt a feltételezett ellenséggel. Nevethetünk, de ha önigazolásról van szó, képesek vagyunk a falig is elmenni.
Hogy miért lehet mindez érdekes? Egy 2022-es felmérés szerint az emberek nyolcvan százaléka nem élvezi a munkáját, a túlélésért csinálja. „Persze, ki szeret dolgozni?” – gondolhatjuk félig-meddig joggal. Az ember azonban alkotásra van predesztinálva, az elménk nem viseli jól a tétlenséget. Ha rossz döntést hoztunk, például nem illik hozzánk az adott hivatás, és mégis kitartunk mellette, akkor a hibás döntést támogatjuk. Hogy mire van szükség a váltáshoz? Egy kis hitre. Aki tud engedni, az bízik az életben, a változásban, önmagában. A ragaszkodás – nem összekeverendő a hűséggel – számos élethelyzetben nem más, mint a változástól való félelem.
Nyitókép: Pixabay
