Az emberlét szakadatlan belső küzdelem, a szellemi és anyagi természetnek az állandó belharca, az ego szemszögéből látva az önvédelmi kényszernek és a vágyak általi uraltságnak az ellentmondásossága. Ezért nehéz embernek lenni.
A veleszületett belső feszültség hordozásába belefáradt kétpólusú lény kétféle tévúton járó – ezzel magát félemberré tevő – öntagadó kísérletet tehet, hogy megszabaduljon az őt kínzó belső feszültségtől azzal az értelmesnek tűnő próbálkozással, hogy két központú lényből egycentrumúvá „nyesse vissza” magát. A jelenkorban tömegesen gyakorolt, szinte már követelménnyé tett visszanyesési kísérlet a progresszívak és a materialisták részéről arról szól, hogy az anyagtesttel azonosulva és a rációra, az észre leszűkítve szellemi képességeit, az empirikus tudomány két alapkövét, az érzéki tapasztalatot és a diszkurzív gondolkodás egyedülálló hasznosságát hirdesse az öntagadó ember. Ezzel az ítélethozó állásfoglalásával igyekszik leszakítani magáról lényének másik két építőkövét, intuitív és érzelmi természetét, azt az oldalát tehát, amely a vallási élet, a létértelem kutatása felé sarkallhatná őt. E „félemberré válás” a homo religiosust homo irreligiousszá teszi.
Ugyanez ment végbe társadalmi szinten, amikor az egykor keresztény kultúrkörnek számító Európa, a kétpólusú civilizáció megpróbálta leválasztani magáról a vallási oldalát, mindenekelőtt civilizációalapító vallását, a Krisztus-hitet és annak szervezeti keretét, az egyházat. A visszanyesési szándékban tehát nincs lényegi különbség az egyéni és közösségi szintű törekvés között.
A lényeglátói, intuitív és lelki, érzelmi oldalát magáról leválasztó ember még mindig képes bizonyos torz, utánzói vallási tevékenységre, hiszen az racionális módon és a szertartások révén, a test gépies mozdulataival lélektelenül is elvégezhető. Ez szintén visszatükröződik társadalmi szinten. Az első nagy valláseltörlési kísérletet a francia forradalom idején hajtották végre, amikor az állam nyíltan a keresztény vallás és az egyház ellen fordult, de a született vallási lényben, a homo religiosusban emiatt támadt hiányt is pótolniuk kellett. Emiatt azt az ostoba, kudarcra ítélt, egyszerre nevetséges és siralmas tervet eszelték ki az ész egyeduralmában és a ráció hatalmában túlságosan is bízó döntéshozók, hogy a kereszténység helyébe az ész vallását helyezik mint egyfajta civil vallást.
Abban az értelemben is érvényes az összefüggés az egyéni és a közösségi, az emberi és a civilizációs visszanyesési kísérlet között, hogy a kereszténység társadalmi hatásvesztése, erőszakos visszaszorítása után a 20. században a bolsevizmus-kommunizmus és a nácizmus-fasizmus racionalista politikai vallásként kezdtek el működni a keresztény és a zsidó vallási minták tudattalanul zajló utánzói átvételével. Ez szükségszerű következmény volt, a hiánypótlás egy olyan a társadalmi hatékonyság szemszögéből látva sikeresnek mondható kísérlete, amely milliókat volt képes rövidebb-hosszabb ideig valláspótlói bűvkörébe vonni. Az észak-koreai társadalmat a mai napig egy ilyen vallásellenes kommunista vallás működteti a személyi kultusszal övezett, Messiásként tisztelt kommunista Vezérrel az élen.
A mágikus praktikákat idéző és racionalizáló New Age-es vallási kezdemények szintén ennek az emberi öntagadásnak a következményei lehetnek, akárcsak a keleti vallások népszerűségének a növekedése az egykori keresztény kultúrkör területén. A Kelethez nyúlás csak akkor válik igazán problémává, ha nem hitelesen, hanem a nyugati vallási mintákat és módszereket a keletivel összevegyítve „fogyasztják” a képzelt „vallási nagyáruházban” kiválasztott orientális hitrendszert a követők, illetve ha a valláskövetés megmarad a tanok racionális elfogadásának, a könyvízű megértésnek a szintjén, miközben kísérletet sem tesznek a belső tapasztalattá alakításra.
Az utóbbi a hiteltelen, képmutató keresztény életvitelre is igaz, amelyről talán nem túlzás kijelenteni, hogy kortünetté vált. A racionalizáló tendencia hatása alatt a hívek nagy sokasága sajnos csupán a szavak szintjén tartja fontosnak Krisztus-hitét kinyilvánítani, de nem az életével, a tetteivel is, ahogyan azt Jézus szigorúan megkövetelte a tanítványaitól.
Nyitókép: Pixabay
