Az elmúlt hetek kimerültséggel, elapadó alkotóenergiákkal és egyes emberekhez, helyzetekhez kapcsolódó reményvesztett érzelmekkel teltek, aztán egy kiállításmegnyitó plakátján megláttam a fenti mondatot. Túlzás nélkül, erőt adó üzenetként, felém nyúló karként hatott rám. Persze semmi sem változott meg varázsütésre, mégis újra felébresztette bennem a dolgok valódi értelmébe vetett – jelenleg lappangó – hitemet.
A felhívásból ugyan kiderült, ki fogalmazta meg e jelentőségteljes gondolatot, mégsem fedem fel még a szerzőjét, hiszen így nemzeti, vallási és világnézeti kötöttségektől függetlenül közelíthető meg a mondanivalója. Hangvétele imára emlékeztet, de még ha nem is az, lényegét, a teremtést – bármilyen formában is értelmezzük – aligha sorolhatjuk profán kategóriába. A hagyományos értelmezés alapján elsőre a bibliai teremtéstörténet juthat eszünkbe, amikor e fogalmi képpel találkozunk: egy isteni erő, amely a káoszból rendet, a sötétségből fényt, az ürességből jelentést szült. Ez azonban ott nem fejeződött be, hanem attól fogva folyamatos áramlást generált. Minden születés, konstruktív gondolat vagy akár szeretetből adódó tett visszhangja ennek az örök erőnek.
Felmerülhet bennünk a kérdés: mit jelent számunkra a teremtés? Mit tudunk személyesen adni? Tanítunk, segítő hivatást gyakorlunk, tetteinkkel és szavainkkal támogatunk egy másik embert, alkotómunkánkkal olyan szellemi vagy fizikai terméket hozunk létre, amelyben mások örömüket lelik, esetleg gyermeket vállalunk, kertet gondozunk vagy vállalkozást indítunk? Sokféle teremtési lehetőség áll előttünk, és ideális esetben előbb-utóbb rájövünk, melyikkel gyarapíthatjuk környezetünk és saját életünk szellemi gazdagságát.
Véleményem szerint a valaminek a létrehozására irányuló motiváció nem lehet pusztán anyagi indíttatású, mert akkor csak előállításról beszélünk. Egy másik sarkalatos pont pedig, hogy a teremtéshez mi, emberek csak alázattal közelíthetünk, hiszen el kell fogadnunk, hogy ha adunk, az valamilyen módon korlátozni fog bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy mindez önfeláldozással jár, és rendkívül vékony a határvonal az előbbi és az áldozati szerep között. Az áldozat önmaga körül forog, félelemből vagy hiányból cselekszik, míg az önfeláldozó csendes, tetteiért nem kíván sajnálatot, és nem önmagát helyezi a középpontba, hanem azt, amit szolgál.
A földi teremtés sokszor kapcsolódik a bennünket már nem szolgáló dolgok ledöntéséhez, sőt a veszteség vagy a rombolás és a pusztítás utáni megújulás lehetőségének csíráját hordozhatja magában. Ebben az esetben helyesebb újjáteremtésről beszélnünk, mivel ez a folyamat kapcsolódik a múlthoz, valami meglévőből indul, és az újítás, a gyógyítás, a helyreállítás vagy az átalakítás erejével történik. A váratlan változások általában hirtelen jönnek, lesújtó erővel bírnak, elemi szinten majdnem arra az őskáoszra emlékeztetnek, amely a világ születése előtt uralkodott, mégis ösztönzik a megújulást. Talán hasonlóra gondolhatott Klebelsberg Kunó, amikor az első világháború és a nemzeti tragédia után a megtépázott ország romjain igyekezett feltámasztani vagy inkább újjáépíteni Magyarország szellemi és kulturális életét. Ő jegyezte fel írásom tételmondatát is, amelyben – kultúrpolitikai szerepét figyelembe véve – az ember szellemi és erkölcsi képességeiben és nem utolsósorban a hitben látta a megújulás lehetőségét.
Függetlenül attól, hogy valaki államférfi, aki egy nemzetet kíván újjáépíteni, vagy hétköznapi ember, aki apró cselekedeteivel gazdagítja mások és önmaga életét, a lényeg nem különbözik. Minden teremtés ugyanabból a forrásból fakad: az emberből, aki képes hinni a teremtés örök erejében.
Nyitókép: Pixabay
