Suhanó autók a zaklatott tömegben. Feltorlódás, lassú láncreakció, aztán meglódul a sor, villódzik a változó látkép. Futószalagmagány.
Akkor oldalra pislantottam. Az autóúttól néhány lépésnyire már a város gyönyörű épületei magasodtak, de a közvetlen közelemben hálószobák. A rakparti utat beárnyékoló kőfalak beszögelléseiben karton- és rongyágyak.
Szemvillanásnyi időtlenségek, kezdet és vég nélküli életek.
*
Másik helyszín, ugyanolyan csontig hatoló verőfény.
A középkorú férfi mélyen a sötétzöld műanyag konténer fölé dőlt. Nem is fölé, majdhogynem teljesen belehajolt, szinte belemászott a mellkasmagasságú hatalmas szemeteskukába. Felsőteste eltűnt a kellemetlen, nehéz szagokat árasztó dobozban. Ebben a pillanatban értem oda a sarokra, ahol három-négy ilyen konténer állt egymás mellett. A jelenet kimerevítetten beleégett a retinámba, nem tudtam levenni a szemem az emberről.
A hajléktalan lassan kiemelkedett a sűrűségből, egyik kezével – nyilván a kikászálódás előtt ezt használta válogatásra – a szeméttároló peremét támasztotta, a másikkal egy rakás hulladékot szorított magához. Hulladék, írom le meggondolatlanul, de neki szemlátomást nem számított szemétnek, eldobni valónak az a néhány kacat – ismét csak felelőtlenül fogalmazok.
Volt ott egy pár elnyűtt – eredetileg valószínűleg elegáns ébenfekete – cipő, egy legalább ennyire elkoptatott, kinyúlt kabát összegöngyölítve, aztán egy rongyos, de még minden bizonnyal használható szövettáska, amolyan szatyorféle, és végül egy átlátszó, de rejtélyes, kivehetetlen tartalmú nejloncsomó. A férfi – legfeljebb ha negyven lehetett – óvatosan, hogy terhét ne szórja a földre, megfordult, hogy elpakolja szerzeményeit. Csak ekkor vettem észre mögötte a nagy bőröndöt, ami olyan groteszk látszatot keltett, mintha épp elutazni készült volna valami távoli vidékre, és útban lenne a legközelebbi repülőtérre.
Hogy hova mehetett erről a sarokról, nem tudom. Annyi biztos, hogy amint gondosan elrakta a bőröndbe a cipőt, a szövettáskát és a kabátot – ez utóbbit már igencsak gyömöszölnie kellett, hogy beleférjen a kofferbe –, elővette az addig félretett nejloncsomót. Akkor szaladt ki végleg a talpam alól a mindaddig szilárdnak tűnő járda. A zacskóban ételmaradék volt. Az ember előbb óvatosan megszagolgatta, majd beleharapott. Ha jól láttam, egy félig megevett szendvics vagy hasonló lehetett, amit egyre nagyobb magabiztossággal és lelkesedéssel rágott és nyelt. Arckifejezése fokozatosan megváltozott, valamivel komótosabbá vált, végül jóleső kifejezés terült szét rajta.
Ekkor vette észre, hogy figyelem. Restelkedve lesütöttem a tekintetem, majd két másodperc múlva félve visszanéztem rá. Szégyenérzetem indokolatlannak bizonyult. Továbbra is mosolygott, és szinte várta, hogy mikor kapjuk el újra egymás pillantását. Talán arra gondolt, hogy ezzel együtt ünnepeljük meg értékes szerzeményeit és azt, hogy kiadósan megebédelt? Sosem tudom meg. Az a néhány másodperc, amíg derűs, jóindulatú mosollyal a vesémbe látott, csak arra volt elegendő, hogy megbocsássak magamnak.
Engesztelő tekintete azt mondta, nincs semmi baj, látod, milyen boldog vagyok, látod, milyen jó nekem?, és ez elég volt arra, hogy, legalábbis egy időre, megbocsássam magamnak, hogy meglestem, hogy végignéztem annak a napjának talán legintimebb pillanatait. Láttam, amikor gyenge, sebezhető volt – vagy csak saját gyarlóságomból indultam ki, amikor gyengének, sebezhetőnek éreztem azokban a percekben?
Ki volt a kiszolgáltatott? Az a nálam nem sokkal idősebb férfi sok minden volt, csak nem gyenge. Nem tudom, láttam-e valaha erősebb embert. Beletúrt hosszú hajával egybenőtt, kócos szakállába, és kedélyesen felnyalábolta nehéz bőröndjét, hogy továbbvigye magával, isten tudja, hova. Akárhogy is, céltudatosan nézett maga elé, határozott léptekkel haladt, én meg a másik járdán, vele párhuzamosan botorkáltam. Észre sem vettem, amikor eltűnt a túloldalról, talán keresett egy jó helyet éjszakára, talán lepihent valahol.
Nyitókép: Pixabay
