Tengerparti szerpentineken száguldozni a naplementében egy kabrióval? SUV-okkal legyőzhetetlennek tűnni a barátainkkal? Ferrarival élvezni a sebességkorlátozás nélküli német autópálya-szakaszt? Talán hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy soha nem fogalmazódtak meg hasonló vágyak elménkben. Jómagam kisgyermek voltam, amikor először efféle képekről vizionáltam. Emlékszem, megkérdeztem édesapámat, hogy ha ma, azaz körülbelül ötéves koromban elkezdek spórolni, minden egyes dinárt, amely a kezem ügyébe kerül, félreteszek, akkor mire olyan idős leszek, mint ő, tudnék-e venni egy Ferrarit. Kapásból rávágta, hogy valószínűleg igen, de semmi értelme nem lenne. Bevallom, akkoriban nem értettem, miért így válaszolt. „Nem az az élet értelme, hogy legyen egy gyönyörű sportkocsink?” – elmélkedtem magamban. A húszas éveimre szerencsére rájöttem, hogy nem. És nem is a saját hibámból.
A karácsony, az újév körüli hetekre egy bácskai városkába többnyire minden vándor hazatér. Külföldre, más hazai településekre kényszerült egyetemisták, középiskolások, vendégmunkások. Ez az az időszak, amikor a boltokban, a kávézókban, a piacon, a tereken összefuthat az ember a rég nem látott ismerősével. És sokszor ez az az időszak, amikor a fiatalok igyekeznek a falubélieknek felmutatni, hogy mit sikerült elérniük az életben addig, amíg mások nem látták őket. Az egyetemről hazatérve nagybevásárlásra érkeztem az egyik helyi boltba húszéves, minden bajtól szenvedő autómmal, amikor egy hatalmas, márkás, gyönyörű, svájci rendszámú fehér terepjáró állt meg mellettem. A sofőr megzúgatta az autóját, majd rám dudált. Nevezzük Krisztiánnak. Ismerős, akit középiskolás korom óta nem láttam. Elújságolta, hogy a gyönyörű járművet nemrég vette, majd a funkcióiról kezdett mesélni. Tátott szájjal bámultam. Néhány pillanatra még talán az irigység is eluralkodott rajtam. „Neki bejött az élet, én meg szívhatok a felsőoktatásban” – gondoltam. A következő hetekben többször is láttam a faluban, az autó, amikor megjelent, kétségtelenül minden tekintetet elragadott az utcáról. Néhány évvel később azonban Krisztián egy hasonló szituációban már egy tizenöt éves kocsival parkolt le mellém. Mint elújságolta, a bank elvette az előző autóját, mert nem fizette a törlesztőrészletet. Szégyenkezés nem volt a hangjában. Mintha a frizurájáról mesélt volna.
Az eset mindenesetre számos tanulsággal szolgálhat számunkra. Aki méregdrága autót vezet, lehet jómódú, de nem feltétlenül az. Mi azonban hajlamosak vagyunk az emberek értékét az alapján megítélni, amilyen információ éppen a szemünk előtt hever, és közben ahhoz hasonlítjuk önmagunkat. Külső megjelenés alapján nézzük mások anyagi sikerét, miközben úgy látjuk, nekünk nem jönnek össze a dolgok. Autók, házak. Instagram-fotók. A modern kapitalizmus segít fenntartani az embereknek ezt a hamis illúziót, amíg boldogan kiszolgálják az egész ráépülő iparágat.
Amikor ilyen járműveket látunk az utcán, soha nem a sofőröket nézzük. Ritkán gondoljuk azt, hogy „milyen menő az autót vezető fickó”. Helyette arra gondolunk, hogy „ha ilyen autóm lenne, milyen menőnek gondolnának az emberek”. Van azonban ebben egy paradoxon: a társadalom tagjai azért vágynak gazdagságra, hogy másoknak jelezzék, őket szeretni és csodálni kell. Ám a valóságban a többiek elfelejtik csodálni. Nem azért, mert nem találják a vagyont csodálatra méltónak, hanem azért, mert a gazdagságát mércének használják a szeretet és a csodálat iránti saját vágyaikhoz. Sokan a teljes életüket szentelik hasonló anyagi dolgok kergetésének. Biztosan megéri? Az alázat, a kedvesség és az együttérzés gyakran sokkal több tiszteletet szül, mint a lóerő.
Nyitókép: Pixabay
