Vannak arcok, amelyek nem halványulnak el az idő múlásával. Elég egy futó pillantás, és máris visszarepülünk a múltba, egy régi élethelyzetbe, elfeledettnek hitt emberek közé. Ez történt velem nemrég, amikor a boltban, nézelődés közben különös érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelne. Körülnéztem, és észrevettem egy fiatal nőt, aki mereven nézett, mintha keresne bennem valamit. Pár másodperc múlva halvány mosoly suhant át az arcán, nem is igazi mosoly, inkább csak valami derűféle, mint amikor egy napsugár rést talál a vastag felhőrétegen, áttör, de rögtön újabb sötét fellegek kerekednek felül, és elnémítják. Biccentett, vagy talán csak úgy tűnt, aztán mielőtt még közelebb értem volna, hogy megszólítsam, eltűnt a sorok között. Tudtam, hogy láttam már ezt az arcot. Nem a fiatal nőét, aki velem szemben állt, hanem a kislányét, akit egykor egy rövid ideig tanítottam. A komoly kislányét, aki soha nem nevetett.
Életem egy szakaszában ugyanis tanító néni szerettem volna lenni, és el is indultam az oda vezető úton. A gyakorlóiskolákban, ahol órákat tartottunk, a gyerekek mindenféle trükkökkel próbáltak megtréfálni minket, a kis tanító néniket. A kedvencük az volt, hogy kicserélték a névtábláikat, majd jókat vihorásztak, ha sikerült összezavarniuk bennünket. Ám volt köztük egy kislány, akit soha nem láttam nevetni. Az osztálytársai nem közösítették ki, minden csínytevésben, minden játékban, minden programban benne volt ő is. Mégis, amíg a többiek hahotáztak, kacarásztak, kuncogtak, ő szinte mindig komoly maradt. Nem volt dacos, sem mogorva, egyszerűen csak nem nevetett. Tanítás után soha nem maradt ott a lányokkal csacsogni. A többiek még percekig kacarásztak a folyosón, vicces videókat néztek, vagy kis titkokat súgtak egymásnak, ő mindig sietve indult haza. Különös volt a keze is, néha apró karcolásokat láttam rajta, olykor egészen kiszáradt a bőre, mint egy dolgos felnőtté, mintha otthon már komolyabb feladatai lettek volna, mint a társainak. Egész lényében felnőttesebb volt a többieknél.
A plüssállatokból és játékbabákból álló első osztályomban nem voltak ilyen problémák, ott minden „diák” érdeklődő volt, figyelt, és boldog volt, hogy megtanulhat írni, olvasni. Később is, amikor a tanítóképőre iratkoztam, ez volt a motivációm, arra készültem, hogy tudást adjak át. Úgy képzeltem, a legnagyobb nehézséget majd a rakoncátlan lurkók fegyelmezése jelenti ezen a pályán. A komoly vagy szomorú gyerekszemekre, sötét családi hátterekre, nehéz sorsokra nem készültem fel.
Egyetemistaként nem volt elegendő időm, tapasztalatom, sőt talán bátorságom sem, hogy a gyermeki komolyság okai után kutassak. Az iskolában suttogtak róla, hogy talán a családjában beteg valaki, akiről neki kell gondoskodnia, de semmi biztosat nem tudtam róla. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, tenni érte valamit, könnyíteni azon a szívszorító gyermeksorson, amelyben nem jut hely a nevetésnek. Gyakrabban dicsértem, biztattam, bátorítóan mosolyogtam rá, az utolsó nap végén pedig meg is öleltem. A többieket is, de őt erősebben, szorosabban, melegebben. Akkor sem mosolygott, de éreztem, hogy felnőttes kis karja hálásan fonódik a nyakam köré.
Évekig nem találkoztunk, de amikor nemrég megláttam a boltban, tudtam, hogy ő az. Úgy látszik, ő is felismert engem, és sok év múltán a tekintetében mégiscsak ott volt valami, ami a leginkább a nevetéshez hasonlít.
Nem ez az eset térített le a pedagógusi pályáról, de azt a komoly kis arcot bármikor felismerném. Ő volt az, aki megtanított rá, hogy a gyerekek nemcsak a füzeteket és a könyveket hozzák magukkal az iskolába, hanem egy-egy kis világot, amelynek gyakran a terheit is ők cipelik. És hogy néha a legnagyobb ajándék nem egy jól megtartott óra, hanem egy ölelés, egy bátorító pillantás, amire valaki évtizedek múltán is emlékezik.
Nyitókép: Pixabay
