Hajlamosak vagyunk sokszor a kedvezőtlen állapotokra fogni, ha valamit nem sikerül időben vagy a magunk által elképzelt formában megvalósítanunk.
Elégedetlenségünk nem alaptalan: a folyamatos napi hajszában szétforgácsoljuk az energiánkat, aminek következtében kevés időnk és erőnk marad az igényes alkotómunkára, legalábbis jóval kevesebb, mint amennyit igénylünk. Bár nem létezik biztos recept a műremek megteremtésére, nem árt tudni, hogy a legjelesebb alkotások sem mindig tökéletes feltételek között jönnek létre, mi több, olykor egyenesen zűrös körülmények közepette valósulnak meg.
Egy ilyen remekmű megszületésének, Keith Jarrett jazz-zongorista legendás, 1975-ös kölni koncertjének a történetét meséli el a Köln 75 című játékfilm. A januárban megtartott hangverseny hanganyaga még az év őszén megjelent The Köln Concert címmel. A zeneműfaj rajongóinak nem szükséges külön bemutatni a csupa szuperlatívuszokban minősített albumot. A zongoraimprovizációkat tartalmazó koncertlemez 3,5 millió eladott példányával a jazztörténelem legkelendőbb szólólemeze, egyben a legnagyobb példányszámban eladott zongoraalbum.
Ido Fluk író-rendező műve fél évszázados távlatból igyekszik rekonstruálni a különös koncert létrejöttét lehetővé tevő eseményeket. Teszi ezt a hangversenyt megszervező, akkor alig 18 éves Vera Brandes promóter szemszögéből. A Ronnie Scott angol szaxofonossal és klubtulajdonossal kötött megállapodásának köszönhetően Vera rendkívül fiatalon, mindössze 16 évesen kezdte meg pályafutását, és 1975-re már számos koncertszervezésen volt túl. Rajongott az amerikai jazz-zongoristáért, aki korábban Miles Davisszel játszott együtt, innen származott az ötlet, hogy szólókoncertet szervez neki Köln legnagyobb befogadóképességű helyére: a Kölni Operába.
Ötven évvel később tudjuk a végeredményt: a koncert megvalósult, és a Martin Weiland, az ECM Records mérnöke által rögzített felvételnek köszönhetően a független lemezkiadó gondozásában egy rendkívüli zenei album született belőle, a film cselekménye mégis annyira magával ragad, hogy együtt izgulunk az érintettekkel, vajon hogyan sikerül a rendezvényt az adott körülmények között lebonyolítani. Mert egyáltalán nem volt egyszerű dolga a lelkes koncertszervezőnek.
Keith Jarrett kérésére Vera egy Bösendorfer 290 Imperial koncertzongorát választott az előadáshoz. Némi zavar következtében azonban egy sokkal kisebb minizongorát találtak a színfalak mögött, és feltételezve, hogy az a kért hangszer, azt helyezték a színpadra. A hibát túl későn fedezték fel ahhoz, hogy a tévedést orvosolni tudják. Az adott zongorát csak próbákra szánták, rossz állapotban volt, és többórányi hangolásra és beállításra volt szükség ahhoz, hogy játszhatóvá váljon. A hangszer nem megfelelő hangzása miatt Jarrett elsőre le akarta mondani a koncertet, végül mégis a fellépés mellett döntött, és hogy a legtöbbet hozza ki belőle, játékával kénytelen volt alkalmazkodni a zongorához, megpróbálva eljátszani a lehetetlent.
A felmerülő nehézségek taglalása mellett a film számos érdekes háttér-információra is felhívja a figyelmet. Megtudjuk, hogy a jazz-zongorista akkoriban rossz egészségügyi állapotban volt, alvászavarokkal küzdött, hátfájások gyötörték, és a lelkiállapota sem mondható kiegyensúlyozottnak. Megdöbbentő látni, hogy az elismert amerikai jazz-zenész helyzete Európában a hetvenes években mennyire küzdelmes. Úgyszintén izgalmas mozzanat, hogy a film sugallata szerint mekkora befolyása lehetett akkoriban egy rádióadónak, nevezetesen a WDR-nek, hiszen a hangversenyt minimális reklámanyaggal, az utcán osztogatott szórólapokkal hirdették, és egyszer hangzott el a koncertfelhívás a rádióban. Ennek ellenére a szokatlanul késői időpontban, este fél tizenkettőkor, egy előadás után kezdődő koncertre megtelt az 1400 férőhelyes terem!
Az elmondottakon túl minden egyéb már zenetörténelem. Annak ellenére, hogy filmnyelvi megoldásai tekintetében a Köln 75 nem nevezhető a művészi kifejezésmód csúcsteljesítményének, az izgalmas cselekményen, összetett karaktereken és egy adott korszak hiteles ábrázolásán keresztül Ido Fluk egy élvezhető alkotást tárt elénk. A film legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy nem magára a zeneműre, hanem a létrejötte hátterének felgöngyölítésére fókuszál. Ezt maga az író-rendező már a film elején jelzi, amikor közli, hogy őt nem „Michelangelo” és „a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója” érdekli, hanem az „állvány”, amely nélkül nem jöhetett volna létre sem a kölni koncert, sem a páratlan felvételt tartalmazó hanghordozó.
Nyitókép: Sándor Zoltán felvétele
