Nem tudni, hogyan kezdődik. Ez benne a legizgalmasabb. Vagy a legmeghökkentőbb. Nézőpont kérdése. Egyszer csak valami elpattan az emberben. Egyik nap még minden a „régi”, a következőn pedig már minden „megváltozott”. Jóllehet igazából semmi rendkívüli nem történt. Mint a víz, amikor jéggé fagy. Az egyik másodpercben még víz, a másikban pedig már jég. Képtelenség megragadni az átváltozás pillanatát. Mintha naponta készítenénk magunkról egy portréfotót, és sorba állítanánk őket. Az egymás után következő fényképeken aligha fedeznénk fel különbséget, az egymástól több hónapra vagy évre lévő felvételek közt viszont már annál inkább. Ránézésre semmi sem változik, valójában azonban minden.
Utólag persze könnyű eljátszani a gondolattal, vajon hogyan jutottunk el idáig. Eltöprengeni afelett, vajon a közállapotokat érintő vélemény kimondása egy összejövetelen vagy egy hányavetin odavetett megjegyzés miatt ritkultak meg, majd maradtak el teljesen a baráti találkozások, vagy ennek oka egészen máshol keresendő. Például a felvállalt pluszmunkákban, amelyek miatt kevesebb idő maradt a társasági életre. Nekünk is. Másoknak is. Vagy az elzárkózás az előrehaladott kor következménye? Elveszítettük igényünket a társalgásra és kikapcsolódásra. Esetleg a sok távközlési szerkentyű okozta? Az üveglapot bámulva elhitettük magunkkal, hogy az egész világ karnyújtásnyira került hozzánk, s közben elfelejtettük kinyújtani a kezünket bárki felé is.
Mi van azonban akkor, ha a társasági élet intenzitásának csökkenése és a kétes barátok elmaradása nincs kapcsolatban jelenlegi állapotunkkal? Ha a fentiek megőrzésével együtt is a hatalmába kerít a kínos érzés? És a „gondot” máshol kell keresni. Leginkább talán a hozzánk legközelebb lévő helyen: önmagunkban. Mert ha csak azt az egyet szeretnénk, nem nehéz új társakat találni, és némi erőfeszítéssel a régieket is meg lehet tartani. De mi a teendő abban az esetben, ha hozzánk közel álló személyekkel körülvéve is ránk tör a magányosság érzete, sőt ha mások társaságában érezzük igazából nyomasztó hatását, és minden vágyunk az, hogy egyedül lehessünk?
Végigpásztázhatjuk emlékeinkben egész életünket, megkísérelve kideríteni, vajon hol rontottuk el, hol „hibáztunk”, ha szabad ilyet mondani: netán rossz iskolát választottunk; vagy a régi munkahelyen kellett volna maradnunk; esetleg már korábban tovább kellett volna lépnünk a jelenlegi helyről is; vagy sohasem lett volna szabad elhagyni szülővárosunkat; netán el kellett volna vándorolnunk? Az önelemzéssel azonban azután, hogy utolér bennünket a nyomasztó érzelmi állapot, nem sokra megyünk. Az önbírálat nem segít a melankólia ellen, Montaigne állítólag azért látott hozzá az esszéíráshoz, hogy elűzze magától.
Megszabadulhatunk-e azonban olyasvalamitől, amit magunk generálunk, vagy minden ez irányú próbálkozásunk csupán önámítás?
Áldatlan állapotunk létrejöttében a társadalmi viszonyok is szerepet játszhatnak. Az ember értelemkrízisének kialakulását jócskán befolyásolhatja, ha a szavak szintjén prezentált és a megtapasztalt valóság között lényegi különbséget fedez fel; ha azt érzékeli, hogy a szabadságjogok és lehetőségek folyamatos bővülésének ellenére egyre inkább veszíti el egyénisége legfőbb jellemzőit, és válik a különféle jellegű manipulációk hatására puszta fogyasztóvá és követővé.
Korunkról szólva Jovica Aćin a következőt írja: „A mi időnk? Mind gyakrabban megbizonyosodhatunk arról, hogy a melankólia jelei mind kifejezettebbek a modern társadalmak életében, s ennek alapján fölmerül a kérdés, vajon nem a depresszió, a levertség, a kimerültség kora-e ez (…), amikor egyetlen gesztusnak sem látjuk távlati értelmét?”
Nem tudni, hogyan kezdődik. Ez benne a legizgalmasabb. Vagy a legmeghökkentőbb. Nézőpont kérdése. Egyszer csak valami elpattan az emberben. Elveszíti a lelkesedését, befelé fordul, s többé már nem hozza izgalomba még az sem, amiért korábban őszintén rajongott. A világ óriási színpaddá változik a számára, amelyen megmosolyogni való bábok kergetik az illúziókat.
Nyitókép: Pixabay
