Csak addig nem kütyüzik, amíg alszik, panaszolta a minap elkeseredetten a szomszédasszonyom a középső unokájára vonatkozóan, ugyanis éppen most van abban a korban, amikor fel kellene fedeznie a világot, aminek egy része így kinyílik, másik része viszont nagyon is bezárul előtte, mesélte, hozzátéve, félre ne értsem, nagyon szereti az unokáját, ugyanúgy, ahogyan a többit is, feltétel nélkül, úgy, ahogyan csak a nagymamák tudják, mégis bosszantja, hogy szinte egyetlen pillanat erejéig sem tud kilépni a virtuális világból, amely időnként annyira magába szippantja, hogy nem is észleli a körülötte lévő világ dolgait, még azt sem hallja meg, ha mondanak neki vagy kérdeznek tőle valamit, részletezte, miközben egyre erőteljesebben ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy vajon mennyi valóságtartalma lehet mindannak, amiről beszél, ugyanis kétségtelen, hogy a jelenség bizonyos mértékben szinte minden fiatalnál megfigyelhető, jómagam azonban nem látom annyira kilátástalannak a helyzetet, mint ő, nem azért, mert nem vagyok tisztában a veszélyeivel, hanem azért, mert ilyenkor mindig próbálok visszaemlékezni a saját gyermek- és fiatalkoromra, és azt kell megállapítanom, hogy bármennyire is tagadjuk, bizony nekünk is voltak olyan időszakaink, amikor igyekeztünk kizárni a külső világ hatásait az életünkből, és inkább a belső világunkra összpontosítottunk, ahol sajátos módon, illetve ami talán még fontosabb, a saját magunk által teremtett szabályok szerint élhettük a mindennapjainkat, amelyekbe nem szívesen engedtünk betekintést senkinek, akire esetleg más szabályok vonatkoztak, az is igaz persze, hogy részünkről azért volt ebben némi tudatosság is, hiszen mi magunk döntöttünk az ilyesfajta elvonulás mellett, már amennyiben azt annak lehetett nevezni, míg a maiak sokkal inkább elszenvedői, mintsem alakítói a rájuk kényszerített valóság sajátos szabályrendszerének.
Aztán az is felmerült bennem, hogy mivel szegénynek, mármint a szomszédasszonyomnak, amúgy is lételeme a dolgok túldramatizálása, könnyen előfordulhat, hogy ebben az esetben is hajlamos kissé eltúlozni a helyzet súlyosságát, aminek hatására próbáltam valamennyire elkomolytalankodni a választ, mondván, nem baj, majd kinövi, ahogyan mi is kinőttük a gyermekkori rossz szokásainkat, ám csakhamar rá kellett döbbennem arra, hogy itt bizony olyan kérdésről van szó, amelynek hátterében valódi aggodalom húzódik meg, így a megalapozottságát és a helytállóságát nem lehet és nem is szabad elvitatni.
Szó szót követett, majd közösen megállapítottuk, hogy nem egyedi esetről van szó, hanem nagyon is általános jelenségről, amit a személyes tapasztalataink mellett számos szakember véleménye és jó néhány kutatás eredménye is igazol, köztük a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által nemrég közzétett vizsgálaté is, amelynek készítői kifejtették, hogy a 16 évnél fiatalabbak ébredés után az alkalmazások közül elsőként azt nézik meg, mi történt az Instagramon meg a TikTokon, a 16 és 36 év közöttiek a Facebookra és a Messengerre néznek rá, a 36 évnél idősebbek pedig információkereséssel vagy üzenetváltással indítják a napot, ami a szakemberek szerint a digitális szokások mellett kiválóan megmutatja a napi rutin és a prioritások változását is.
A kutatás során a szakemberek a telefonhasználat és a mentális állapot közötti összefüggések vizsgálatakor megállapították, hogy azok, akik hajlamosabbak a szorongásra vagy a depresszióra, általában sokkal inkább önreprezentációra, identitásmegerősítésre, illetve valóság előli menekülésre használják a közösségi médiát, mintsem kapcsolattartásra, azok viszont, akik viszonylag jónak mondható érzelmi állapotban vannak, sokkal ritkábban használják azt menekülésre vagy unaloműzésre, mint kapcsolattartásra. „A fiatalabbak, amikor lehangoltabbak, a TikTokot, míg az idősebbek inkább a Facebookot és a YouTube-ot pörgetik, általánosságban elmondható, hogy akik rosszabbul vannak, akár kétszer annyi időt is eltöltenek a passzív szórakozást nyújtó felületeken, mint a kiegyensúlyozottabb kortársaik” – közölték a szakemberek, akik a képernyő előtt töltött idő alakulásával kapcsolatban kifejtették, meglepőnek tekinthető, hogy a felhasználók túlbecsülik a képernyő előtt töltött idejüket, ugyanis a vizsgálat résztvevői esetében a készülékükre telepített alkalmazás átlagosan lényegesen kisebb mértékű, azaz mintegy kétórányival kevesebb telefonhasználatot regisztrált, mint amennyit az adott személyek saját maguk bevallottak, majd hozzátették, a képernyő előtt töltött idő szorosan összefügg a lakóhellyel és a közlekedéssel töltött idővel, a különféle platformok és alkalmazások használatát pedig jelentősen befolyásolja egyéb tényezők mellett az életkor, a napi rutin, a lakóhely és az aktuális mentális állapot, vagyis a telefonhasználat egyáltalán nem csupán technikai kérdés, hanem egy rendkívül összetett társadalmi és pszichológiai jelenség is egyben.
Talán éppen emiatt lenne fontos a tiltás helyett más módszerekkel élni, állapítottuk meg nagy egyetértésben a szomszédasszonyommal, leszögezve, jó lenne minél több olyan lehetőséget kínálni az unokájának, amelyek képesek nemcsak arra, hogy rövid távon felkeltsék a figyelmét, hanem arra is, hogy hosszú távon fenntartsák az érdeklődését, valós alternatívát nyújtva számára a kütyükkel szemben, vagy ha nem is feltétlenül azokkal szemben, akkor első lépésként legalább azok mellett a temérdek szabadideje hasznos eltöltésére és a mérhetetlen kütyümániája eredményes leküzdésére.
Nyitókép: Pixabay
