Olyan sok mindenre gondolnak az emberek novemberben. Hallgatom őket, hallgatom a gondolataikat. Vannak, akik elmondják, másokra csak rápillantok, ők visszanéznek rám, és tudom, hogy ugyanarra gondoltunk. Ilyesmi nem fordul elő máskor. Nem a nagyszerű és szép tavaszban, májusban, amikor gyöngyvirágok illata teszi könnyűvé a gyászt. Nem fordul elő a forró és súlyos nyárban, amikor az oroszlánok ordítása az állatkertből behallatszódik a városig, repül a légben az oroszlán ordítása, úszik a forró éjszakában, a csillagok is megijednek tőle, és lehullanak az égről. Nem fordul elő télen sem, hogy felismerem az emberek gondolatait, a januárban érkező hidegben, amikor a gyerekek orrát pirosra csípi a hideg szél, és egyébre sem vágynak, mint forró karamellás tejre, ha még tudják, hogy ilyent otthon is lehet készíteni, nem kell hozzá egyéb, csak tej és cukor. Azonban, ha nem tudják ezt, akkor is ez után vágynak, a lágyan csorgó, barnás cukor látványára, ahogyan összekeveredik a tejjel, és a fanyar, de mégis édes illat betölti a konyhát, akár a pára az ablaküveget.
De novemberben! Novemberben az emberek nemcsak erre vagy arra gondolnak, hanem mindenre egyszerre és olyan sok mindenre közösen, ha külön-külön is. November a halottak hónapja. Talán ezért dübörögnek hangosan a gondolatok. Mert nagyobb, mélyebb, vastagabb a csönd. November a sütőtök hónapja, a krémleves, a rétes, a rerniben puhára sült és karamellizálódott sütőtök hónapja, amit a kisgyermekek és az öregek ugyanolyan boldogan falnak, mint az örökösen fogyókúrázó középkorú nők. Talán a sütőtök meleg sárga színe az egyetértést hordozza magában, a nyugalmat, a nyammogó boldogságot, hogy az élethez nem kell sok, az élethez kevés dolog is elég: hagyjanak békén sütőtököt nyammogni, halottak emlékét békében felidézni, régmúlt Márton-napi lakomák ízét visszaidézni. Örömet, könnyeket, nevetést és reményt – ennünk kell, nehogy egész évben éhezzünk!
Novemberben az emberek sokszor találkoznak egymással. Lelkük, akár apró gyermek, ott kuporog a tekintetükben. Mert ilyen hónap november. Nem ősz és nem tél, nem telivér élet és nem a mulandóság miatti rettegés, mégis mindez egyszerre. Miként lehetséges ez, rejtély. Csak azt tudhatjuk biztosan, hogy ez így van. Kabátunk alá odalopózik a hideg, ismerősen üdvözli csontjainkat. Olyankor a halottainkra gondolunk, beleborzongunk a felfoghatatlanba, és hirtelen mintha megértenénk valamit abból, hogy „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak a vendége voltam”.
November Kosztolányi Dezső hónapja. A szegény kisgyermek hónapja, aki úgy érzi magát, mint aki a sínek közé esett. A novemberi utcák az ő emlékét idézik szülővárosában, amire nem gondolt soha többet, miután odahagyta. Szédülten ájult bele az életbe, ölekbe, mérgekbe, vágyakba. Nekünk nem hagyott mást, csak ezt a hónapot, novembert. Az ostorfák sárguló lombja alatt surranó neszeket. Idegenül mozgunk szülővárosában, lehajtott fejjel baktatunk iskolája mellett az utcán, a templom harangja hangosan zúg, bong, hívogat. Kíméletlen, élveteg gyermek, mindent magába szívott, aztán fölröppent, akár egy megtermett energiavámpír, és a pesti vasút mellől csúfondáros mosollyal integetett az itt maradóknak.
Novemberben megértjük őt. Hirtelen, akár a váratlan zápor, hirtelen mos bennünket tisztára az érzés, a megértés érzése, ami már-már költészet. Olyan sok mindenre gondolnak novemberben az emberek. Megértem őket, ahogyan ők is engem. A hideg a csontjainkba hatol, orrunkból gomolyog a pára, és a szívünk összerezzen, mert november a halottak hónapja, a sütőtök hónapja, Márton és az evés hónapja, az élet hónapja, a kétségbeesés és megnyugvás hónapja, a lényeget érintő kérdések hónapja: „Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november”.
Nyitókép: Pixabay
