Várakozás

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye –
szelet fog –, készül ő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

Rainer Maria Rilke: Advent
(Fodor András)

Nemrég érkeztünk meg. Szokásos vándorlásunk egész éven át zajlik: otthonról haza és vissza! Míg Magyarkanizsa sírós, esős, őszi arcát mutatta, addig a Galga menti dombokon már fehér, széljárta havasokat idéző takaró volt.
Jöttünk óta az idő egyfolytában komolykodik: eső, havas eső, néha hó esik. Ahogy a régiek mondták: ez a beszorulás ideje!
Magam is így vagyok mostanság, hiszen csak a ház ablakából nézem a lombjuktól megvált fák csupasz ágkoronáját. A kert immár meztelen. Titokban azt remélem, hogy a lehullott, megbarnult levelek alatt sün alszik téli álmot! Ezért aztán a maradék avart már nem bántom. Nem gereblyézem össze, nem zsákolom be, hogy hétderékon elvigyék a szemetesek. Marad, ahol van. A fák alatt itt-ott kupacokba sodortan. Ilyen módon a szél munkáját is megbecsülöm. No de valójában várakozom: várom a havazást, a nagy fehérséget, itt, a kartali remeteségben. Várom, hogy a természet ünnepi takaró alá bújjon!
Valahogy úgy, mint gyermekkoromban tette Topolyán, a kemény bácskai telekben.
Emlékszem, nagy havak voltak és mi a Linderből egészen a vásártéri szélmalomdombig, a Tabány csücskéig húztuk szánkóinkat, hogy azután az ottani nagylejtőn késő estig csúszkálhassunk…
A nap végén, átázott, fagyos gúnyában, cipőben bandukoltam haza. Anyám – akinek elvárása szerint inkább kis felnőttnek kellett volna lennem, s nem gyereknek – mindig megszidott: Csak ennyi eszed van? – kérdezte csípőre tett kézzel. Örültem, ha nem búbolt meg! Csendben üldögéltem a kályha mellett, ruháim meg székre teregetve száradtak…
Évek múltán pedig, már Magyarkanizsán, a tiszai védtöltés oldalában gyermekeinkkel szánkóztunk havas téli napokon. Kipirultan, jókedvűen, sokszor átázva tértünk haza. Olyankor volt mit szárítani: négy pár cipő, kezeslábasok és kabátok, kesztyűk, sapkák… A lakásban vizes foltok jelezték a leolvadt havat.

Mikulás

A téli ünnepkör, névnapokkal tarkítva, valahogyan jobban benne gyökerezett az év végi napokban, mint mostanság. Ki érti ezt?! Talán azért volt mindez, mert a hagyomány sokkal inkább részét képezte életünknek. Még úgy is, hogy hivatalosan nem ünnepelhettük a mikulást és a karácsonyt sem. A felkészülés, vagy, ahogy mostanság mondjuk, a ráhangolódás sem volt olyan látványos, mint munkaszüneti napokkal jócskán megtűzdelt jelenünkben! A boltok, nemhogy októberben, de még az advent idején sem öltöztek ünnepi díszbe!
Így aztán a korai sötétségben lopakodó Mikulás, kifordított subában, meleg, báránybőr kucsmában, kócszakállal, hátán csalánzsákba rejtett ajándékkal érkezett. Izgalmamban, megilletődöttségemben meg sem tudtam szólalni, nemhogy verset mondtam volna neki köszönetképpen… Azt sem vettem észre, hogy milyen gyorsan távozott, no meg azt sem, hogy nyomában rögtön megjött Péter bátyám, akit asztalhoz, pálinkához ültettek! Apám mellett kuporogtam, kezemben szorongatva a papír staniclit, amiben ott lapult a Mikulástól kapott apró ajándék. A felnőttek biztatni kezdtek: nyisd már ki, nézzük mit kaptál?!
Óvatosan, mint aki attól tart, hogy esetleg elillan a zacskó tartalma, kinyitottam és belenéztem. Egy narancs, pár szem dió, és néhány rumbakocka volt benne. Egyenként kivettem és magam előtt, a terített asztal szélére sorakoztattam a finomságokat. Először apámat kértem, hogy törje meg a diószemeket, de úgy, hogy a csonthéj ne sérüljön. – Mit akarsz velük csinálni? – kérdezték a felnőttek. – Hát vitorlás hajót! – mondtam. – Kell hozzá gitt, fogpiszkáló és kartonpapír. Így aztán mikuláskor flottát gyártottam és a rongypokróc-tengeren nagy csatát vívtam. A kis, vitorlás dióhéj-hajók, és az alumínium-profil testű, építőkocka fedélzetű romboló ütközetének végkimenetelére már nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy a játékban rejlő anakronizmus bárkinek a felnőttek közül feltűnt volna!
Később a generációváltás, meg az ünnepek átrendeződése hozott némi újat, izgalmat a készülődésben. A nyolcvanas években már érezhető különbség volt a családon belüli és az azon kívüli ünneplés között.
Az otthoni Mikulás apró ajándékot hozott, amit a cipőkbe rakott! Nálunk elnőiesedett a nagyszakállú, mert rendre a feleségem volt, aki teledugdosta a folyosóra kitett lábbeliket édességgel, déligyümölccsel.
Eközben a társadalom ünnepi forgatagában a Mikulásból Télapó lett, hivatalosan deda Mraz, aki a szakszervezet vásárolta csomagokat osztotta műsoros est keretében. Kanizsán Koncz István volt a télapó! Jobbára hozzá igazították a csomagosztást. Őt vitték a helyi üzemek, gyárak étkezdéibe, az ő naptárához igazodott mindenki! Vagy nem.
Ez utóbbi történt a Tisza-parti város kereskedelmi vállalatában, ahol saját télapó mellett döntöttünk. Jelmezt készítettünk: prémes kabátot, bojtos-prémes sapkát, és hatalmas fehér szakállat. Volt zsák a kiosztandó csomagoknak…
Aztán teátrálisan, cukorkát dobálva bevonultam a mozi nézőterén át a színpadra! Minden gyermekszem rám, vagyis hát a Mikulásra szegeződött. Nagy levegőt vettem és belekezdtem a versbe: – Jegesmedve barátom, varrta meg a kabátom…
Az első sorban ültek gyermekeim. Lányom a mondat végén összecsapta kezét és a bátyjához fordult: – Ez apu!

Karácsony

A gyermekkor nagy misztériuma, amit szüleink sokáig az öröm forrásának könyveltek el. Gondoskodtak arról, hogy a Jézuska titka titok maradjon. Minden bizonnyal volt valami szakralitása az egésznek. Így aztán az újévi fenyő és a Télapó kimaradt ebből az otthonokba búvó meghittségből. Talán túl racionálisnak vélték az alakot magát. Túl sokat lehetett tudni róla! Túl emberivé lett az év végi jövés-menésben? 
Ahogy az óvodai, úgy az iskolai fát sem lengte körül semmilyen titok. Örültünk neki, de nem vettük körül olyan izgalommal, mint az otthonit. A kialakult kettősséget nem tudta megtörni a hatalom, inkább szemet hunyt felette.
Így az otthon állított fával merőben másként állt a helyzet, mivel az az ünnepi titok része volt. Szüleink úgy érezték, egészen a várva várt a nagy pillanatig el kell rejteni a gyermekszemek elől. Ezért aztán a települések piacain árult fenyők közül mindig csak azt az egyet csempészték haza rejtve, amiből a karácsonyfa lett! Azt nem volt szabad idejekorán meglátnia a gyereknek.
Míg élt apám, addig vele, majd később nagyanyámmal mentünk szenteste délutánján valamilyen ürüggyel a közeli rokonokhoz. Vittünk vagy éppen hoztunk valamit, és természetesen letanyáztunk náluk, hogy senki álmát el ne vigyük. Aztán hazaballagtunk és vacsora után megszólalt anyám, mondván, meg kellene nézni, jött-e a Jézuska?!
A feladatot rám bízták, én nyitottam ki az utcai szoba ajtaját és a bevetülő fényben megláttam a fa sötét sziluettjét. – Megjött! – kiáltottam és tátott szájjal néztem a fán csillogó üveggömböket, az ágak közt lebegő sujtásokat, a szaloncukor színes papírpalástját… Ekkor a felnőttek gyufát gyújtottak, és hamarosan apró lángok világoltak a gyertyavégeken. Sőt: apám csillagszórót tartott a gyertyalángba, ami nemsokára sisteregve izzott, majd szikrát szórt…
Percekig álltam a fa előtt és elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon hol és hogyan vitte be a Jézuska a plafonig érő, gyanta illatú fenyőt?!
Legtöbbször külön figyelmeztettek, hogy keressem meg az ajándékokat, mert hát azt is hozott az a láthatatlan valaki, akinek gyermekded létére ilyenkor rengeteg a dolga.
Az évek során kapott játékok általában ünneptől ünnepig szolgáltak, így mindig nagyon vártam a karácsonyokat.
Ahogy a gyerekeink is! A titkot őrizve vettük, állítottuk a fát. Volt, hogy sötét lépcsőházban futottunk össze mi, kisgyermekes apukák, hónunk alatt egy-egy fenyővel. Volt, hogy késő este díszítettük, és volt, hogy korán reggel. Aztán néma csendben, lábujjhegyen járva csuktuk rá az ajtót, hogy a meglepetés, meglepetés maradjon! Együtt jöttünk-mentünk, hogy elaltassuk a gyermeki gyanút. Mert érezték, hogy valami készülőben van…
Egyszer nagyon közel kerültünk a lebukáshoz. Feleségem – ínséges, embargós idők jártak akkor – habkoszorúkat készített, hogy gazdagabb legyen a család karácsonyfája. Tanórák maradtak el, így leánykánk hirtelen betoppant, és a látványtól azonnal ledermedt. Pillanatnyi idő után feltette a számára legfontosabb kérdést: – Anyu, ezt te csinálod? – Igen – jött a válasz a kezében habbal teli nyomózsákot szorongató feleségemtől –, tudod, segítek az angyalkáknak, akiknek ilyenkor nagyon sok a dolguk!
Ahogy a kérdés, úgy a válasz is meglepő volt. Csak álltam és pislogtam a tetten ért találékonyság láttán, hallatán. Lányunk viszont nemcsak megnyugodott, hanem másnap a pajtásainak nagy hangon el is újságolta, hogy az ő ügyes anyukája a karácsonyi készülődésben besegít az angyalkáknak.