A Sárga Malom Mozi ma este egy új műfajjal, a drámával debütál. Elsőként egy olyan filmet fog vetíteni, amely az IMDb filmadatbázis több mint hárommillió szavazata alapján a világ legjobb filmjeként van számon tartva, a popkultúra szerves része, kritikusok és laikusok kedvence.
A terem még a szokásosnál is gyorsabban megtelik nézőkkel, Mordor és Zita is korábban érkeznek, hogy ismét az első sorban ülhessenek.
Zita ismerteti a filmet.
– Ma A remény rabjait fogjuk megnézni, azt a filmet, amit szerintem mindenkinek látnia kell legalább egyszer az életben. Erre az alapműre kétszeresen is büszke vagyok, hiszen egyrészt kedvenc íróm, Stephen King tollából származik az eredeti történet, másrészt a magyar származású Frank Darabont rendezte a filmet, akinek egyébként A halálsoron és A köd filmadaptációit is köszönhetjük. Azt szoktam mondani, hogy a King-adaptációk el vannak átkozva, hiszen alig akad olyan filmváltozat, amely képes visszaadni az eredeti könyv hangulatát és értékeit, de ez az átok King drámaibb hangvételű műveire nem mindig igaz, mindössze arról van szó, hogy ezeknek a regényeknek a zöme még nem lett megfilmesítve.
A remény rabjai eredetileg egy kisregény, vagyis ebben az esetben elmondhatjuk, hogy a film kidolgozottabb, mint maga az alapmű. Adott egy bankár, akit felesége meggyilkolásának vádjával letartóztatnak és a Shawshank nevű börtönbe kerül, ahol egy ilyen pedáns és intelligens férfinak nincs helye. Kezdetben nem is tud beilleszkedni, később viszont ez megváltozik. Andy hamar összebarátkozik egy másik rabbal, a börtön egyik csempészével, Reddel, aki nemcsak A remény rabjai másik főszereplője, hanem egyben a film narrátora is. Redet egyébként Morgan Freeman, Andyt pedig Tim Robbins alakítja.
– Red, mint narrátor nagyszerűen működik a filmben – emeli ki Mordor –, hiszen jól felépített módon vezeti a cselekményt, az élet nagy igazságairól is beszél, miközben mindössze egy börtön mindennapjáról értekezik. Mindeközben a szellemesség, a lazaság végig jelen van, és valójában ez teszi mindenki számára fogyaszthatóvá a tartalmat, amiben – mivel az író Stephen King, nomen est omen – a horror rendkívül sunyi módon jelenik meg: ott, ahol nem is gondoljuk. Ott, ahol elvesznek az ember életéből 20 évet, ott, ahol megvernek, megerőszakolnak vagy megölnek férfiakat, akiknek semmi esélyük a védekezésre. Egy ilyen helyen a horror úgy van jelen, hogy már fel sem tűnik, de ami számomra a legijesztőbb, az, ahogyan a rabok beletörődnek a sorsukba, sőt egy idő után már nem is tudnak a rácsok nélkül élni, mint ahogyan azt egy példában szemlélteti is a történet. Bámulatos, egyben szörnyű, hogy az ember mi mindenhez képes hozzászokni.
Zita nem tudja kommentálni párja gondolatát, mert elkezdődik a vetítés. A hosszú játékidő ellenére a nézők nem veszítik el érdeklődésüket, számos alkalommal is könny szökik több ember szemébe. A zárójelenetben, amikor Red és Andy a tengerparton találkoznak és egymás karjába borulnak, véget ér a vetítés. Mordor és Zita a helyükön maradnak, hogy még néhány mondat erejéig a filmről beszélgessenek. Mordor megszólal:
– Ódákat lehetne zengeni a nagyszerű forgatókönyvről vagy a hitchcocki részletességről, amely Darabont rendezését is jellemezte, de azt hiszem, ezeket már mindenki tudja, hiszen, valljuk be, A remény rabjait már ezrek elemezték és milliók látták. Én éppen ezért egy megfigyelésemről beszélnék. Egy dolog mindig feltűnt, amikor A remény rabjairól és szereplőiről olvastam. Tim Robbins annak ellenére, hogy manapság mekkora elsöprő sikere van a filmnek, sosem kapott túlságosan nagy figyelmet, emellett manapság sem látni őt filmekben szerepelni. Ennek talán az az oka, hogy elsősorban nem a vásznon történt a „csoda” Andy Dufresne karaktere körül, hanem a személyisége folyamatos változásában, a kitartásában és pozitív életfelfogásában, és nem utolsó sorban Red narrációjában, amely közelebb hozta hozzánk a Robbins által játszott karaktert. Ha mindezt kihagynánk abból a felsorolásból, amely arról szól, miért szeretjük Andyt, valójában egy kissé passzív, jóképű férfitól többet nem látnánk, legfeljebb a híres jelenetet az esőben, mely valóban Robbins alakítása miatt olyan csodálatos.
Zita elgondolkodik.
– Erre még nem gondoltam, ugyanis számomra Andy sohasem volt más, mint egy példa, bármennyire is nyersen hangzik ez. A remény rabjai világában sem a személye, sem a személyes tragédiája a fontos – a karakter mindössze arra szolgál, hogy bemutassa, bizony a sár között is ott rejtőzik az arany, de ha nem nyúlunk bele a mocsokba, a sárba, akkor esélyünk sincs arra, hogy kibányásszuk. És, ha már a mocsoknál tartunk, mivel egy börtönfilmről van szó, sokunkban felmerülhet, hogy a legrosszabb dolog, amit a filmben láthat, az a rabok viselkedése lesz. Pedig a vezetőség a legtöbb fogolytól hosszabb bűnlajstrommal rendelkezik, csakhogy ők csíkos rabruha helyett öltönyt viselnek, egy számsor helyett az „uram” megszólítás illeti őket. Az ilyen emberek a ravasz vagy inkább szerencsés bűnözők, akik még szabadlábon vannak, s mint ilyen, bárhol, akárhol a világban jelen lehetnek. Nem könnyű felismerni őket, s általában amikor sikerül, addigra már késő, magukkal rántanak, mint a gaz Ady versében. Ekkor nem marad más, csak a remény, hogy egyszer minden helyre jön.
Mordor és Zita néhány percig csendben ülnek, egyikőjük sem szólal meg. Amikor már csak ketten maradnak a teremben, egymás kezét fogva ők is távoznak.
