Ajándékot kapni minden gyerek szeret, a december pedig az ajándékozás ideje. Már a december elsején megkezdett ádventi kalendárium is sok gyereket izgatott feszültséggel tölt el, de az első igazi, nagy meglepetésre a Mikulástól számíthatnak. A piros ruhás, jó kedélyű öregúr december 5-én este vagy másnap reggel látogatja meg a gyerekeket, hogy néhány apróságot csempésszen az ablakban hagyott, alaposan megtisztított cipőikbe: csokit, narancsot, esetleg könyvet, játékot.
A várakozás, az öröm és a meglepetés elegye önti el a gyerekeket ezekben a napokban. A Mikulás ugyanis meglehetősen ritkán látogat el hozzánk. Még ha felnőttként úgy is gondoljuk, hogy „hiszen minden évben itt van”, azt be kell látnunk, hogy egy kisgyerek életében az egy év rettenetesen hosszú idő. Az öröm pedig nemcsak az ajándékból ered, hanem az esemény különlegességéből is, elvégre nem mindennap kerül elő valami finomság a csizmából, nem mindennap lesik izgatottan a függöny mögül, hogy vajon erre repül-e már az a híres szán, és az oviba se érkezik mindennap ennyire különleges látogató.
Ahogy a gyerekeink értelme lassan nyiladozni kezd, elérkezik az első mikulásnap, amiben már nemcsak szemlélődő kisbabaként vesznek részt, hanem valódi befogadóként. Szülőként rajtunk múlik, hogy a valós történelmi hátteret mutatjuk be nekik Szent Miklóssal, a szegény gyerekek védelmezőjével és jóakarójával, vagy a jóságos mesebeli apókát, aki rénszarvasszánnal repüli körbe a világot, megalapozva ezzel a téli ünnepek misztériumát. Mindkettő teremthet meghitt pillanatokat a családban. Nem kell aggódni, hogy valami fontosból marad ki a gyerekünk, ha a realitások talaján maradva inkább magunk adjuk át neki a meglepetést, ahogy az sem valós veszély, hogy a hatévesünk mélyen csalódik bennünk, amikor majd rájön, hogy a Mikulás helyett valójában mi csempészünk csokit a csizmájába.
Doro Oxána pszichológus szerint nagyon fontos különbséget tenni a megtévesztés és a mese között:
– A gyerekek nem úgy élik meg a Mikulást mint egy szigorú igazságot, hanem mint a fantázia világának egyik szereplőjét. A kisebb gyerekek gondolkodása még nem tudja mereven szétválasztani a valóságot és a képzeletet. A Mikulás egy varázslatos rituálé. Arról szól, hogy van egy jó szándékú, kedves figura, aki ajándékot hoz, akihez tartozni lehet. Nem a mese a lényeg, hanem a kapcsolódás. A gyerekek nagy része, amikor megtudja az igazságot, nem sérülést él át, hanem egyfajta beavatást: mostantól ő is részese lehet a varázs fenntartásának a kisebb gyerekek felé. Tulajdonképpen átkerül a mese élvezőjének szerepéből annak alkotói oldalára.
Sok szülőt tántoríthat el a Mikulás-mesétől a saját rossz emléke. Bennem is élénken él, amikor néhány éves koromban a résnyire nyitott ajtó mögött megbújva figyeltem, ahogy a piros ruhába és állszakállba bújt keresztapám elváltoztatott hangon dörmögött a testvéreimnek és a kereszttestvéreimnek. Szó sem lehetett arról, hogy énekeljek vagy szavaljak neki, hát még hogy az ölébe ülve vegyem át tőle a mikulásajándékot! Körülnézve az ismerőseim kisgyerekei között, a Mikulástól való félelem egyáltalán nem példa nélküli. Doro Oxána leszögezte, hogy teljesen normális jelenségről van szó:
– A gyerek számára egy nagy szakállas, piros ruhás, mély hangú idegen valójában pontosan olyan, mint egy jelmezbe bújt figura. A maszkszerű arc, a túl közeli fizikai kontaktus, az idegen hang mind olyan ingerek, amelyek könnyen aktiválnak egyfajta védekezési reakciót. Sokszor az is félelmet vált ki, hogy a gyerek nem tudja pontosan, mi fog történni: odajön-e, hozzáér-e, beszél-e hozzá? Néha maga a helyzet is túlstimuláló: sok ember, zene, fények, hangzavar – ez önmagában is ijesztő lehet.
A pszichológus hangsúlyozta, hogy a legfontosabb szempont, hogy maga a gyerek határozhassa meg a távolságot. Ne legyen kötelező számára odamenni, ne kelljen megölelnie, sőt verset mondania se, ha nem szeretné. Az is legyen éppen elég, ha csak messziről integet. Mint mondta, a szülők feladata ilyenkor az érzelmi biztonság megteremtése, nem pedig az, hogy elkészítsenek egy szép fotót.
Mire a gyerekek elérik az iskoláskort, többnyire a félelmük is feloldódik, és sokkal inkább játéknak, az ünnepi készülődés részének fogják föl a mikulásozást, ezért az iskolai ünnepségeken is szívesen vesznek részt. Tóth Karolina tanítónő kérdésünkre elmondta, hogy az iskolában fontosnak tartják, hogy a Mikulás-várás ne csak otthon, hanem az iskolában is élmény legyen a gyerekek számára. Ezért először tisztázzák velük, ki kicsoda a téli ünnepkörben: mikor jön a Mikulás, a Télapó meg a Jézuska. December 6-án pedig minden évben érkezik egy kis meglepetés a gyerekcsizmákba:
– Minden osztály ugyanazt kapja, hogy ne legyen a gyerekek között ebből vita. Amíg mindenki lemegy uzsonnázni vagy nagyszüneten vannak, addig a kis cipőcskékbe érkezik valamilyen ajándék. Ezt általában mi, tanító nénik készítjük el, és csokoládé, színezős feladat, vers vagy valamilyen gyümölcs kerül a csomagba. Emellett Mikulás-váró ünnepséget is szoktunk rendezni, amikor a gyerekek ügyességi feladatokat oldhatnak meg, és különféle játékokban vehetnek részt. Ezekért egy-egy jutalompecsétet kapnak, és amikor ebből összegyűjtenek néhányat, azt beválthatják csokoládéra. Ezt tavaly is nagyon élvezték, ezért idén is megszerveztük. A nagyobbaknak ezek a játékok kevésbé érdekesek, nekik diszkót rendeztünk, ahol mindenki pirosba öltözött, és Mikulás-sapkát vagy díszeket tettek a fejükre. Mivel a mi iskolánk többnyelvű, és a magyar gyerekek ünneplik a mikulást, a szerb gyerekek pedig nem, ezért decemberi móka néven tartjuk meg az ünnepséget.
Mikulásajándékok 1936-ból (Fortepan / Kieselbach Tamás)
Kicsoda a Mikulás?
Mürai Szent Miklós a 3-4. század körül élt a mai Törökország területén, abban az időben, amikor a kereszténység felszabadult az üldöztetés alól. Sokak védőszentjeként ismerhetjük, de elsősorban talán a gyerekek és a nehéz körülmények között élő emberek védelmezőjeként gondolunk rá. Szüleitől nagy vagyont örökölt, amit szétosztott a szegények között. A legismertebb hozzá kapcsolódó legenda három lány kiházasításáról szól. E szerint egy elszegényedett nemesi családból származó három fiatal lány hozomány híján nem talált kérőt, így az a veszély fenyegette őket, hogy hajadonan maradnak. Miklós püspök egy arannyal teli erszényt dobott be a lányok ablakán, így a legidősebb közülük férjhez mehetett. A következő két évben aztán újra aranyat vitt a házhoz, hogy a másik két lány jövője is megoldódjon. A legenda szerint a legkisebb lány éppen a harisnyáját szárította, amikor a püspök számára is bedobta az aranyat, ami így pont a kérdéses ruhadarabba esett. Ebből alakult ki aztán a széles körben ismert hagyomány, aminek számos változatát ismerjük. Míg nálunk december 5-én a gyerekek megtisztítják a csizmájukat egy kis meglepetés reményében, addig az angolszász kultúrkörben karácsonykor harisnyát akasztanak a kandallóra, hogy másnap reggel ajándékot találjanak benne.
A jótevő öregember alakja más kultúrkörökben is megjelenik. A tél hagyományosan mindig is azt az időszakot jelentette, amikor a közösségnek össze kell fognia a túlélés érdekében. Ebbe a narratívába nagyon is jól illik a jóságos, másokon segítő öregember alakja. A különböző kultúrákban megjelenő jótevő figurák gyakran olyan ősi mítoszokból és télköszöntő rítusokból táplálkoznak, amelyek a fény visszatérését, a termékenység megújulását vagy a közösség védelmét hirdették. Ezek az alakok néhol szentek, máshol varázslók vagy bölcs öregek, de közös bennük, hogy a remény és a bőség ígéretét testesítik meg.
Ezek a mikulások valójában többféle hagyomány összeolvadásából születtek. A kereszténység elterjedése előtti időkben számos régi, pogány télköszöntő szokás volt életben, amik a kereszténység felvételével sem tűntek el, csak új jelentést kaptak, új formát öltöttek magukra. A téli napforduló köré szerveződő pogány ünnepek összeolvadtak a Jézus születése körüli időszakkal, így ezek az alakok is fokozatosan beépültek az új vallási keretbe. A Mikulás-legenda Európa-szerte kialakult, de mindig a helyi hitvilághoz alkalmazkodott. Szent Miklós a keresztény egyház egyik legnépszerűbb szentje volt, főként az ajándékozással és a gyerekek védelmével kapcsolatos legendák miatt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy alakja mára teljesen beépült a hagyományaink közé.
Ha nem lenne elég különbséget tenni a magyar Mikulás, a német Nikolaus vagy az angol Santa Claus meg Father Christmas között, még itt van nekünk egy újra és újra visszatérő magyar probléma is: ugyanaz-e a Mikulás és a Télapó, vagy pedig két teljesen különböző alakról van szó?
Nyilván nem véletlen, hogy a két figura sokszor összemosódik a köztudatban, hiszen mindketten a gyerekeket ajándékozzák meg a téli időszakban. A mai Télapó piros ruhában, rénszarvas-húzta szánnal hozza a meglepetéseket, és a klasszikus gyerekdalok is többnyire őt emlegetik. A Mikulás mint a gyerekeket Miklós-napon megajándékozó meselény első említése a 19. század közepére tehető, miközben a Télapó csak száz évvel később, a 20. század közepén került be szélesebb körben a magyar köztudatba, bár már korábban is ismert kifejezés volt. Tagadhatatlan, hogy a két alak között sok a hasonlóság: mindkettő öregember, aki az Északi-sarkon lakik, rénszarvasszánnal közlekedik, ajándékot oszt a gyerekeknek valamikor a karácsonyi ünnepkör körül, szakálla hosszú és ősz, kabátja és süvege piros. De ha kicsit mélyebbre ásunk, mégis az derül ki, hogy a Mikulás és a Télapó valójában két külön világot képvisel. A Mikulás-legenda a keresztény hagyományból táplálkozik, miközben a Télapó eredetileg a pogány téli napfordulóhoz kapcsolódik.
Manapság leginkább a helyi hagyományokon múlik, hogy egy-egy kisközösségben ugyanazt értik-e a két név alatt. Vannak családok, ahol igen, míg máshol szigorúan megkülönböztetik egymástól a december 6-án érkező Mikulást és az újévet köszöntő (néhol a karácsonyi ajándékokat hozó) Télapót. Végtére is, ez csak a felnőttek problémája; a gyerekek általában nem gondolják túl, hogy egy vagy két kedves, ajándékosztó bácsi látogatja meg őket a tél folyamán.
Sok helyen a jóságos Mikulás mellett megjelenik egy gonoszabb alak is, aki az idők során esetleg csintalanná vagy akár jóindulatú segítővé szelídült. Ő nálunk a krampusz, aki virgácsot visz a rossz gyerekeknek, de ide sorolható a holland Zwarte Piet és a német Knecht Ruprecht, akik eredetileg a rossz gyerekeket ijesztgették. Bár újabb keletű meselény, érdemes megemlíteni a Grincset is, aki az amerikai gyerekek Mikulásának gonosz párjaként arra törekszik, hogy ellopja a karácsonyt. Valójában sokáig maga a Mikulás is egyszerre mutatta a jó és a rossz arcát, nemcsak jutalmazott, hanem büntetett is. A mára pirospozsgás arcú jóakaróvá változott Mikulás pár száz évvel ezelőtt Láncos Miklós néven járta a magyar falvakat, és ijesztgette a gyerekeket.
A gyerekeket ijesztgető mesealakok mára szinte teljesen kikoptak a hagyományainkból, mindössze egy-egy virgács vagy tehetetlen szülői fenyegetés („Ha nem viselkedsz, nem hoz ajándékot a Mikulás!”) árulkodik róluk. Tóth Karolina szerint az osztályban zajló beszélgetésekből kiderül, hogy ma is vannak gyerekek, akiknek az ajándékok mellé virgácsot is hoz a Mikulás, bár ez inkább kedveskedve, humorral átszőve történik:
– A gyerekek nem félnek attól, hogy majd ezzel a virgáccsal megfenyítik őket a szülők, inkább egyfajta vicces dorgálásról van szó. Igazán nincs már létjogosultsága ennek. Szoktak a szülők azzal próbálkozni, hogy a „Mikulás bácsi figyel” vagy „ha rosszul viselkedsz, felhívom a Mikulás bácsit”. Ezt lehet, hogy az óvodások még elhiszik, de nem gondolom, hogy jó módszer lenne a gyerekek fenyegetése. Nem az a cél, hogy azért viselkedjenek jól, mert félnek valamitől. Ez ideig-óráig hatásos lehet, de a valódi megoldás az, ha a szülő és a gyerek között olyan a viszony, hogy a gyerek hallgat a szülő szavára. A Mikulás bácsit hagyjuk meg a maga kedves szerepkörében, aki meglepi a gyerekeket, akit várnak a gyerekek, és ne váljon olyasvalakivé, akitől félni kell – tanácsolta a pedagógus.
A gyerekek számára a mikulásnap maradandó élmény: játék, várakozás és öröm. Ahogy december 6-án reggel izgatottan lesik a megtisztított csizmákat, úgy lesik azt is, hogyan reagálunk mi, felnőttek ezekre a varázslatos napokra. A Mikulás-várás lényege végső soron nem a virgács vagy a csoki, hanem a közös élmény. Ezzel az élménnyel a csizmákba kerülő apróságoknál sokkal nagyobb ajándékot adunk: egy olyan emléket, amihez a gyerekeink egész életükben visszanyúlhatnak.
Különleges vendég érkezett a palicsi gyerekekhez (Gergely Árpád archív felvétele)
Nyitókép: Ünnepi varázslat Mikulás-szánnal és puttonnyal a tavalyi zentai karácsonyi kavalkádban (Gergely Árpád felvétele)
