Október elején lenne pontosan 23 éve, hogy az Ausztráliából hazaköltözött Árok Ferit megkérdeztem, lenne-e kifogása az ellen, hogy az általa egykor a fenti felcímmel írt rovatát újraindítsam. Tudtam volna ugyan más felcímet is kigondolni, de nekem ez tetszett, mert a gyermek- és ifjúkorom Magyar Szóját idézte.
Kivetése nem volt, még bátorított is. Fogalmunk sem volt persze, hogy ugyanakkor már új világlasszis teniszező indult el a saját útján, aki több mint két évtizedig marad az érdeklődés fókuszában, csodákat művel az ütőjével, minden fontos csúcsot megdönt, és akkora híráradatot indít, hogy arra nem bizonyul elegendőnek a napi teniszrovat terjedelme, és kapóra jön egy új, amely szombatonként egy és ugyanazon a helyen, kevés kivétellel mindig a páros oldal bal felső sarkában, a szerző képével ellátva jelenik meg, és amely lehetőséget nyújt a számos fontos kérdés bővebb elemzésére.
Novak Đoković pályafutása így, anélkül, hogy ő tudhatta volna, végighaladt a rovatom életén, és a több mint 1000 cím közül feltehetően 150 is foglalkozott vele. Kár, hogy nem volt más ugyanannyira érdekes, és örökös heti témát biztosító sportoló, bizonyos jelenségek pedig oly mértékben változtak rosszabbra, hogy taglalásuk komoly depressziós rohammal fenyegetett volna. Sajnálom, hogy a számos hátráltató ok miatt Györe László nem tudott az eredetileg elképzelt mértékben beverekedni a rovatba, de az ő karrierje még tartalmazhat egy-két szép nagy dobást, amire Novaknál már nem látok lehetőséget. Túl sokáig tart már a „még egy nagy tornát biztosan nyerhetne”, egyre kevesebbet tud játszani, és akkor is csaknem kezdők ellen mutatkoznak leküzdhetetlen gondjai. Hogy az idei Roland Garros, esetleg Wimbledon lesz az utolsó tánca, vagy tényleg a 2028-as Los Angeles-i olimpia, senki sem tudhatja. Az, hogy Troickit szerződtette edzőnek, nem sugallja, hogy még komoly versenyidőszakra számítana, másrészt az élvonalbeli teniszben semmi helye a műkedvelői felkészültségi szintre leromlott sztárnak. Különben sem hittem soha a coubertini „Fontos a részvétel”-ben, mert a sportban csakis a győzelem számít, ellenkező esetben nem létezne olimpiai selejtező és norma, amióta pedig jól fizetett munkává tették, az amatőrök végleg kitiltást kaptak a fontos pályákról. Sas Eddyk, Angolna Emilek és különösen a síakrobatikát megcsúfoló magyarrá vált amerikai lányok pedig többé nemkívánatosak.
Kapóra jön a rovat utolsó táncát is bemondani, amikor annak sokéves főszereplője is távozásra kész, mert ami a lapot illeti, így is marad kellő számban az állandó rovatokból. Ott a Magyarzó Pistike, a Jó reggelt!, a Rúzsfolt, a Piros ceruza… és nem az a fontos, hogy egyiket-másikat vasárnap, esetleg kávézgatás közben vegye kézbe az olvasó, hanem hogy rövidesen, ha az irány és ütem nem fordul kedvezőbbre, amire minimális a kilátás, egyáltalán akad-e olyan, aki anyanyelvéből kiindulva tudja és akarja is olvasni az állandó rovatokat.
Nyitókép: Az utolsó tánc, az utolsó dal... (Fotó: Beta/AP)
