Kollár Árpádnak, barátsággal
Angyal szállt le Babilonban.
– Őrült komédia! – üvölt Fridrich.
– Betiltjuk a szegénységet! –
Így valami álmos hang.
Csak fölébrednek a hangyák.
Szervezettek. A denevérek
focicsapatának kapusa Dürrenmatt.
– Én fekete meccseken védek!–
dalol egy színházigazgatónak a szerző.
– Nálunk minden koromvilág.
Hatalmas tűz után vagyunk.
Angyal legyint az ilyen hiábavalóságra!
Égig szárnyal, aztán csak megszomjaz.
– Ott egy folyó! – kiált csillagoknak.
Lábam áztatom szőke Tiszánkban.
És szerelmes vagyok. Ó, nagyon!
Nyugalomra vágyom. Virágot szednék.
Esti csokor. Párom lesz-e az a leány?
Mellém angyal száll le. Töri szét nyugalmam.
– Most jöttem szent Babilonból! – mondja.
– Ide nem jönnek, hanem gyünnek!
Hogyhogy? Hogyhogy? Mit szóltál?
– Gyütt-mënt vagy të, szárnyas!
Mi az, gyütt-ment? Angyal vagyok!
Az Úr küldötte! Az Úr ide parancsolt! Érted?
– Minek? –
Untat ez a szemfényvesztő! A lábam ázik.
Alkony. Rükör alól kiugrik néhány kérész.
– Látod, te angyal! Te, Úr küldötte!
Repülnek és örülnek a násznak!
Egy pillanat gyönyör. Rá kormos nagy Semmi!
– De ezek így szaporodnak sok-sok évezrede!
– Nász után azonnal halál? Kevés élet víz alatt.
Sötétben. Nagyon sötétben. Kemény agyagban.
– Legjobb, ha indulsz! El innen! Megmarad nekünk
a hosszú sötét, és kevés röpködés az ég felé.
Ám a mi csalóka egünk alattunk van.
Hulláink között ragyog hideg Telihold.
Innana nyolc letört ága uszadék.
Döglött oroszlán bomlik: büdös belei között halacskák.
Mušhuššu, szárnyaszegett bohóc, vízen jár és zokog.
A teljesség és az örökkévalóság szalagos gyűrűjét
agyoncsomózták fölgerjesztett vérvörös cerkófmajmok.
Marduk háromszöge a Tisza-kanyarok átvágása miatt
becsületében megbicsaklott. Jeges szél süvöltött.
Hangosan fuldokoltak a leomlott szent lépcsőfokok.
Nem használt az Örökkévalót szólító írás éke!
Nyagdul a szó, sokan felejtik az anyatej ízét!
Étemenanki zikkurat a Sárga-partnál leomlott.
Haragos víz borította el a szemben lévő Bátkát.
Erőnek erejével elszakajtották a folyó jobb partjától!
Hang bennakad embernél, állatnál, énekes madárnál.
És akkor berozsdásodott minden! Oda az éltető dal!
Csak a csönd. A csönd!
A fekete lepel.
Az utolsó ima.
A kántor borízű búcsúztató éneke.
Aztán rög koppanása.
Koporsófedélen.
Végül a fakereszt.
Név.
Elkorhadó.
Csönd. Csönd!
– Miért nem hagysz itt mindent? – így az angyal.
– Szebb és jobb helyei vannak a kerek világnak.
Ott megterem a varázslat! Csodákat virágzik az élet!
– Csak itt a jó, bimbót bont a szép! Itt nevelték páromat!
Menj te vissza Babilonba, avagy Nagy Egekbe!
Az Úrhoz egyenest! Vidd a hírt Magasságosnak,
a gyöngyházpólyába tekert Teremtés sikerült!
Angyalból düh törne ki, de csak szárnya reszket.
– Íme, repül felém gyönyörűm! Ő az én párom.
Csak egy ölelés. Ez csodálatos halálom.
Ő még néhány percig. Peték a vízre. Aztán ő is.
Halak a víz színén. Dicsérik az Urat. A mi jó Urunkat.
– Menj Babilonba vissza! Csodák tökhéjból kikelnek.
– Csúf lesz a véged! – így az angyal nékem.
– Egyenes az ösvény a válaszútig – vállam megvonom.
Vagy erre, vagy amarra, de akár ördög, akár szent lennék,
mégis valami vagy valaki kibújik begubózott létemből.
Az Úr vagy segít, vagy ádázul büntet. Mindegy nekem.
De te, babiloni angyal úgysem értheted ezt!
Menj utadra szánalmas szárnyas!
Büszke álorcádat tűzbe vessed!
Hallgatag két part között néha szellemkomp jár.
Bátkára át.
És vissza.
Kettészakajtott Édenünk.
Templom jobb parton.
Rom.
Bal parton mágikus Fészkünk.
Nádirigó himnusz.
Lábamra kapcát tekerek.
Bocskorhajómon Hajnalcsillag felé!
Világnak végén égig érő fa!
2026. június 27. – 28.
