A változások kora?

Hozott néhány újdonságot a nemzetközi klubfutballban a most záruló év. Először is, májusban lezárult a megreformált Bajnokok Ligájának első idénye. Az UEFA ötletét, miszerint a harminckettő helyett néggyel több csapat kap helyet a nemzetközi klubfutball legfontosabb versenysorozatában, és azok a korábbi négyes csoportok helyett egy egységes ligában versenyeznek, eleinte értetlenkedés, majd reménykedés, végül csalódás kísérte. Kezdetben kevesek számára volt egyértelmű, mi alapján határozzák meg a klubok erősorrendjét, amely elengedhetetlen volt a sorsolás elkészítéséhez. Ehhez jelentősen hozzájárult Aleksander Čeferin, az UEFA elnöke is, aki a változásokat olyan bonyolultan magyarázta el a sajtótájékoztatóján, hogy azok is elbizonytalanodtak, akik eredetileg érteni vélték a reformok lényegét…
Miután az új szabályok végül többé-kevésbé világossá váltak, következett a reménykedés korszaka, főleg a közép-európai klubok részéről, hiszen a megnövekedett létszám elvileg lehetővé tette, hogy azok is megmérettessék magukat a legjobbak között, akiknek korábban erre nem sok esélyük volt. Az meg, hogy a tavaszi folytatást nem tizenhat, hanem huszonnégy csapat éri meg, látszólag végképp a kis költségvetésű csapatok eldorádójává tette a sorozatot.
A gyakorlat azonban egész más képet mutatott. A 24 továbbjutó csapat között nem volt egyetlenegy közép- vagy kelet-európai csapat sem! Korábban, a régi rendszerben, ha szökőévente is, de előfordult, hogy egy-egy török, görög vagy ukrán csapat megviccelte valamelyik nagynevű klubot. Bebizonyosodott, hogy az új rendszer, amelyben a csapatok a hat helyett nyolc meccset játszanak az alapszakaszban, egyértelműen a nagyoknak kedvez, hiszen egyszerűen nem tudnak olyan rosszul játszani, hogy korán elbúcsúzzanak a küzdelmektől. A negyeddöntő résztvevői ugyanúgy a topligák élcsapatai voltak, mint az előző években, évtizedekben, és a végső győztes is abból a szűk elitből került ki, amelynek tagjait állandóan felsorolják a szakértők, ha megkérdezik tőlük, kinek van esélye a trófea felemelésére.
Hasonló volt a helyzet a nyári klubvilágbajnoksággal is. Látszatra nagy újdonságnak számított, hogy a korábbi nyolc csapat helyett immár harminckét klub képviselhette magát a megmérettetésen. Aztán gyorsan kiderült, hogy a résztvevők kétharmada a futottak még kategóriájába tartozik. Az elődöntőbe három európai és egy dél-amerikai csapat jutott be. Ezt az arányt könnyen meg lehetett tippelni még a torna kezdete előtt. Ráadásul a döntőt két európai csapat játszotta, így azt az élvezetet is elvették az emberektől, ami a korábbi klubvilágbajnokságokat jellemezte, amikor garantált volt a fináléban a különböző kontinensek párharca.
Felmerül a kérdés: miért hoztak változásokat, ha érdemben semmi sem módosult? Nos, gyorsan kijelenthető, nem a kis klubok sportszakmai érdeke volt az elsődleges, mivel, mint a fentiekből kitűnik, azok ugyanúgy esélytelenek a komolyabb eredmények elérésére, mint eddig. Sokkal inkább a pénzt kell keresnünk a háttérben mint mozgatóerőt. Hiszen a több mérkőzés a közvetítési és marketingjogok eladása mellett több bevételt hoz az UEFA-nak, amiből nagylelkűen osztogathat a szegényebb csapatoknak is. Így pedig új értelmet kap a régi mondás: nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel!