A kéményseprőszakmát évszázadok óta űzik, bár a 21. századi modernizáció háttérbe szorította, még mindig jelen van. A régi világban a kéményseprő szíves fogadtatásban részesült, családi barátnak számított, járta a falvakat, és beszélgetett az emberekkel. Sok helyen még a lakás vagy a padlás kulcsát is rábízták, ha éppen nem tartózkodtak otthon a kémény tisztításakor. Ezek a szokások napjainkra sokat változtak, nem úgy a kéményseprőket körbelengő hiedelmek, babonák, amelyek közül sok él még ma is a köztudatban. Sokan ismerjük a mondást, miszerint „kéményseprőt látok, szerencsét találok”.
A vicces babonákkal megfűszerezett mindennapok Kugli Pál életét is körbelengik, aki szintén e kormos, ám szerencsével teli szakma mellett tette le a voksát. Beszélgetésünk során szó volt munkájának a technikai oldaláról, hogy a kéményekben lévő korom okozta dugulást hogyan kell megszüntetni, arról, hogy mennyire a mindennapok részévé vált a kéményseprés, és hogy milyen utat járt be eddig Pál, aki csak úgy beszél saját magáról, mint Rózsa Sándor ivadéka.
• Hogyan mutatná be a családját?
– Az az igazság, hogy mi, Kuglik szét vagyunk szórva a világban. Na persze nem annyira tág értelemben, hogy a nagyvilágban, de mindenképpen sokfelé vagyunk. Visszamennék az időben egészen a jó öreg Rózsa Sándorig. Na, akkor, amikor őt megfogták, akkor az én dédöregapáim felbatyuztak, a Dunán körösztül jöttek, majd megtelepedtek itt a szerémségi Beskán. Amúgy ők kubikusok voltak, csinálták a dolgukat, hordták a földet. Aztán apám már ide született. De ha az egész családot nézzük, voltak olyanok, akik elmentek Boszniába, szóval mára vannak rokonaim, akik boszanacok, némelyek pedig elmentek Horvátországba, vannak felmenőim Zágrábban is, akik Kuglik, de horvátok. Hát így.
• Kugli Pál hova született? Beskára?
– Nem, én már Maradékra születtem, ez itt van néhány kilométerre Beskától. Na de hogy hogyan is kerültem én Maradékra?! Az én dédöregapámnak volt négy fia. A négy fiú felnőtt, férfivá lettek, menni kellett valamerre, nem maradhattak abban a kis házban. Négy férfi meg két öreg az ugye sok. Ehhez ha menyecskék jönnek ugye, az végképp sok. Így hát Beskán eladták az öregek a házat, utána költöztek Maradékra. Így oda nősültek, és én már oda születtem 1945-ben.
• Hogyan ismerkedett meg a kéményseprőszakmával?
– Kezdeném onnan, hogy kijártam az iskolát. De nem magyarul, végig szerbül. Aztán elmentem Pazovába, ahol a nagybátyám is volt, ott ismerkedtem meg a kéménysöprűsökkel. Nekik inas kellett, úgyhogy kitanultam ezt a szakmát. 1961-ben végeztem, onnantól kezdve nagyon sokat dolgoztam. Szerencsémre akkoriban elment a maradéki kéményseprő katonának, így hamar vissza tudtam menni oda.
• Mit jelent a maga számára ez a mesterség?
– Teljes elhivatottságot. Akkor ismertem csak meg igazán a saját szülőfalumat. Most már elmondhatom, hogy addig nem ismertem, talán csak azt hittem, de nem. Kéményseprőként visszamenni, úgy, hogy minden házba bemész, mindenkivel beszélgetsz, egy teljesen új, más oldalát mutatja meg egy közösségnek. Ami addig ismeretlen volt, az megmutatta magát. Rájöttem, hogy mennyire sok szín van Maradékon, és ezt ezen a szakmán keresztül volt lehetőségem meglátni. Hogyne jelentene elhivatottságot, ha a munkám révén megismerhetek mindenkit, és mindenki megismerhet engem?! Persze elmentem katonának is. Abban az időben 18 hónapot szolgáltam, ami után nem sokkal már Beskára költöztem. Ez volt ’65-ben, a nagynenámnál éltem, aki 101 évig élt. Ő mondta, hogy menjek nyugodtan hozzá, mert ő mosni és főzni is fog rám. Úgyhogy kaptam egy kisszobát, ott éldegéltem. Persze magányos voltam, így elkezdtem újra Maradékra járni.
• Így ismerte meg a feleségét?
– Igen, Maradékon. Meghívtak egy születésnapra, ahol ott volt ő is, akkor ismertem meg. Én akkor 20 éves voltam, ő 16. Persze addig is ismertem, csak mint kislányt. Aztán észre kellett vegyem, hogy bizony ez a kislány nagylány lett.
• Aztán jött a szerelem?
– Természetesen. Mondtam neki, hogy magam vagyok, bár nem sok, amit hozok a házhoz, de ketten megélünk belőle. Mondtam, ha tudsz főzni, ha tudsz mosni, engem munka előtt kikísérni, majd este bevárni, akkor legyen, gyere velem Beskára. De mondtam, hogy nehogy féltékeny legyen, hiszen az én szakmám olyan, hogy minden házba be kell menni. Persze beleegyezett, hogyne egyezett volna?! Ő is akart jönni. Adtam neki egy hetet, hogy gondolkozzon a dolgon, és ha akarja, akkor vágjunk bele. Ennyi időt kapott, se többet, se kevesebbet.
• Az akkori nagylány beleegyezett. Mi következett ezután?
– Szilveszter éjjelén elloptam, mert se az ő szülei nem akarták, hogy egybekeljünk, se az enyémek. Mást szántak a szülők a lányuknak. Nagy földjük volt, erre jön egy kéményseprő, és elviszi a lányt? Na szó sem lehet róla… Ez volt a reakció, így jött az a bizonyos szöktetés. E mellé jött, hogy még fiatal is volt, bár azért abban az időben szerintem ez nem számított annyira fiatalnak, szóval inkább csak nem akarták. A lényeg, hogy jött a szerelem, ami hozta magával a többit. 1966. újévkor házasodtunk. Elvezettem Bánátba, ahol senki nem tudott semmit, három-négy napot odavoltunk, megházasodtunk, visszajöttünk, és már senki nem szólhatott semmit. Hát így. A nagynenám adott egy szobát, ahol kihúzhattuk a telet, tavaszra meg kellett nézni másik lakást. Így is lett. Beszereztük a legszükségesebb dolgokat, de eleinte tényleg csak a legszükségesebbeket. Villából és kanálból is csak kettőt vettünk. Szépen lassan, lépésről lépre mentek a dolgok. Senki nem kért senkitől semmit. Magunk akartuk, és így is tettünk. Azóta szépen alakult az élet. Ennek már több mint 50 éve, azóta házasok vagyunk. Kettő gyerekünk lett, egy lányunk és egy fiunk. Úgy gondolom, jó döntést hoztunk akkor. Bár sokszor nehéz napjaink voltak, de semmit nem bántunk meg. Elvégre nem csak a kéményseprő hozhatja azt a bizonyos szerencsét, néha ő maga is kaphatja!
