Nem először és nem is utoljára kampányolok a képernyőzés ellen. Nem először és nem utoljára fejtegetem, mennyire rossz hatással van gyermekeink testi és szellemi fejlődésére, ha a valódi, kézzel fogható, természetben és környezetünkben előforduló dolgok helyett villogó és gyakran igen hangos kütyük társaságában nevelkednek. Mondom ezt úgy, hogy az én gyerekeim is néznek Bogyó és Babócát, ismerik a jelenleg dívó gyermek szuperhősöket, a régi és új Disney hercegnőket. Nem démonizálni akarom a jelenséget, egyszerűen csak óva inteni szülőtársaimat, felhívni a figyelmet a túlzott képernyőzés káros hatásaira. Ez a cikk azonban nem ezekről a káros hatásokról fog szólni, inkább arról, van még remény, nem vagyunk teljesen tévúton, na meg arról, hogy mégis mit tehetünk, milyen apró lépésekkel kezdjük el kizökkenteni mind a gyermekeinket, mind magunkat ebből a rossz szokásból, aminek áldozatául estünk mindannyian ebben a túldigitalizált világban.
Annyiszor hallottam az utóbbi években azt a gyakran hangoztatott szólamot, hogy elmúltak a régi szép idők, amikor a gyerekek nem bent ültek egész nap a sötét szobában, természetes fény és friss levegő nélkül, mint valami elfeledett szobanövények, hanem a szabadban játszottak egész nap, koszosak voltak, maszatosak, és tele szájjal nevettek, nem csak néztek ki a fejükből, teljes transzban egy lapos négyszögletű kütyüre meredve. A tények megkerülhetetlenek – egyre több gyereket ejt rabul a képernyőzés. A különböző okoseszközök vonzereje abban a folyamatosan megújuló hangos és színes világban rejlik, amit gombnyomásra tárnak elénk, ami ráadásul már első ránézésre is (s itt az azonnali hozzáférhetőség nagyon fontos!) sokkal érdekesebb, mint bármi a szoba vagy a ház falain kívül. Ha esetleg virtuális játékról van szó, még csak azt az ellenérvet sem hozhatjuk fel, hogy a gyermekünk nem szocializálódik, csak ücsörög egyedül, szótlanul, mert hát ott ugyanúgy másokkal együtt játszanak, ugyanúgy barátkoznak. Ugyanúgy, és mégsem. Ráadásul meg sem kell hozzá erőltetni a testet, mert a szobát sem kell elhagyni, hogy emberek között legyünk, még ha ezek az emberek virtuális avatárjaik mögé rejtőznek is.
Mi, szülők nem mulasztjuk el korholni, megszólni érte gyerekeinket, szóvá tenni, hogy helytelen, amit csinálnak, holott eleinte éppen mi kínáltuk tálcán a lehetőséget, mi vezettük be őket ebbe a világba. Eléggé álszent lépés ez részünkről, mikor jómagunk is a modern technológia könnyítései mellett élünk és dolgozunk, mikor a mi kezünkben is folyton ott az okostelefon, csak ránézünk az Instára, a Facebookra, s a csak-ránézünk-ből néha órákig tartó görgetés lesz, mert észre sem vesszük, milyen módon képes a közösségi média bennünket is magába szippantani. Valószínűleg elég rossz példát mutatunk, vagy legalábbis nem elég jót. Nincs azonban minden veszve.
A gyerekek, főleg kicsi korban, természetüknél fogva kíváncsiak, vágyják az új dolgokat, s a legbanálisabb apróságok is, mint például egy reggeliző csiga a fűben, gyík a falon, csupasz kézzel túrni a fekete földet lekötik a figyelmüket. Mert mi, emberek nem arra lettünk kitalálva, hogy üljünk egy helyben, s bámuljuk a falat (esetünkben a képernyőt). Valójában az egyetlen és egyben a legnagyobb kihívás az egészben, hogy ne engedjünk a csábításnak, ne adjuk unaloműzőként a gyerek kezébe az okoseszközt, ne ültessük be a tévé elé. Nem mondom, hogy soha, csak próbáljuk mindig ritkábban. Azért mondom, hogy kihívás, mert tudom, mennyire nehéz nemet mondani egy akaratosan és üvöltve toporzékoló totyogósnak, vagy egy unásig nyafogó kisóvodásnak. Pedig az igazság az, hogy a gyerekek tényleg szívesebben csinálnak bármi mást, különösen, ha velünk együtt tehetik azt. Persze tudom, kinek van arra ideje, hogy megállás nélkül asszisztáljon a gyermeke játékában, de…
Minden alkalommal, mikor hazajövünk a faluba, az ötévesem – most már nagylány – kiszabadul az utcára. Van egy kis társaság, néhány utcabeli gyerek, de valójában egy is elég, egy cinkostárs, s máris elfelejtődik az unalom, a nyafogás, gyakran még az éhség és a szomjúság is, amire azért fontos odafigyelni ebben a nyári hőségben. De a játék, a valóságos játék a tuják kék virágaival, a földdel, a sárral, a biciklivel, a pocsolyákkal felbecsülhetetlen tapasztalás. Közben tanulnak felelősségről és szófogadásról, mert a játéknak utcákban és terekben, falaktól útszélekig, a mi házunktól az ő házukig terjedő határai vannak. Tanulnak együttműködésről és kreativitásról, mert tényleg a semmivel játszanak, pontosabban azzal, amijük van, s az az utcán nem sok. S miközben a nagylányom már nagylányosan egyedül játszik a barátaival, délelőttönként az utcai diófánk alatt üldögélek a kétévesünkkel, kamionok, traktorok, markolók társaságában, segítünk kicsit a vakondnak túrni a földet, szedjük a botokat, gyűjtjük a zöld diót, felpakoljuk, leöntjük sokadszorra is az értékes rakományt, közben megfigyeljük a madarakat, felhőket, bogarakat, csodáljuk eső után a csigát. Az idillt megbontja, ha anyának és apának dolga van, ha cikket kell írni, dolgozni, ügyet intézni vagy főzni – előkerül a képernyő. De jóval kevesebbszer és egyre gyakrabban fordul elő, hogy érdekesebb a porban játszani az első kis szerelemmel, vagy figyelni hogyan reggelizik a pók, az a szemtelen, aki éppen a fészekhintába fészkelt be az éjjel. Leszedjük, aztán a hintában fekve nézzük, hogyan vitorláznak felettünk a fecskék a szélben. Tanuljuk a nyugalmat, a csendet.
