Mészáros Csillát aktív és sokoldalú nőként ismertem meg: nincs olyan perc, amelyet tétlenül töltene, a topolyai közéletben lelkesen vállal szerepet. Munkájára a precizitás és a maximalizmus jellemző, természetfotóiban pedig maga az élet, annak egy megörökített darabkája köszön vissza. Szakkörvezetőként és a Kaláris asszonykórus tagjaként is élteti és továbbadja a magyar kultúra örökségét, szerteágazó tevékenysége, rendíthetetlen kitartása és önmagába vetett hite kiváló példaként szolgálhat, hogy mindig megéri küzdeni céljainkért, még ha azok megvalósításához hosszú is az út.
Gyakorlatias nőnek tartod magad?
– Igen. Szeretek mozgásban lenni, viszont a jugoszláv háború során édesapám meghalt, ami hatalmas hatással volt az életemre. Már meglehetősen korán fel kellett nőnöm és felelősséget vállalnom, személyiség szempontjából teljesen megváltoztatott, csöndes és visszahúzódó lettem. A kitartás azonban mindig része volt a karakteremnek, azokban az időkben sok középiskolás Magyarországra ment főiskolára, mivel nálunk a szerb a környezetnyelv, én viszont úgy voltam vele, hogy épp azért is itthon maradok, és itt folytatom a felsőfokú tanulmányaimat.
Egyenes út vezetett a tanári pályához?
– Több tényező is erre a pályára terelt. Már hatodikosként tudtam, hogy én informatikus leszek. Volt egy asztali számítógép formájú számológépem, amely ma is megvan, és kikönyörögtem édesanyámtól egy használt laptopot, ami flopival működött. Már fiatalon az volt a célom, hogy a végzettségem magiszter legyen, ami napjainkban a mester fokozathoz áll legközelebb. Nem volt könnyű az út, de sikerült, mester mérnök-informatikus diplomám van. Egy kis magyar faluból, Gunarasról származom, és a szerb nyelv eleinte igen megnehezítette az egyetemi tanulmányaimat, de nagyon kedves professzoraim voltak, és büszke vagyok rá, hogy itthon szerb nyelven fejeztem be a mesterképzést. Mielőtt tanári pályára léptem volna, tíz évig dolgoztam a topolyai Községi Közigazgatási Hivatal helyi adókkal foglalkozó részlegén, amelyen a beosztásom ügyfélfogadás volt, az ügyfélfogadó terem egyik ablaka mögött ücsörögtem. Informatikusként éreztem, nem ott a helyem, így részmunkaidőben dolgozni kezdtem a Sinkovics József Műszaki Középiskolában, majd egy lehetőségnek köszönhetően teljes munkaidőben a tanári pályára léptem. Mindig mondják a pedagógusok, hogy ez hivatás, a nap huszonnégy órájában jelen vagyunk, vagy a tanítás körül forognak a gondolataink. A tanításban azt szeretem, hogy átadhatom a tapasztalataimat, a tudásomat, vagy új perspektívákat tárhatok a tanulók elé.
Ahogy az informatika világában, úgy a természetben is megtaláltad a helyed, hiszen természetfotósként is tevékenykedsz. Mikor kezdődött ez a szerelem?
– Cserélhető objektíves fényképezőgépem 2019 óta van, előtte kompakt-fényképezőgéppel és mobiltelefonnal is sokat fotóztam. Egyszer megérett bennem, hogy minőséget szeretnék viszontlátni, és ehhez cserélhető objektíves fényképezőgépet kellett vennem. Hóban, szélben, napsütésben járom a természetet, egyedül az esőtől ódzkodtam, sohasem szerettem. Akkor éreztem magam először igazán természetfotósnak, amikor felülkerekedtem az eső iránti ellenérzéseimen. Az a pillanat volt a mérföldkő, amikor az eső ellenére a fotó kompozíciójára fókuszáltam, ami egy madár volt, pontosabban egy ázó kis kócsag. Sokat járok a Topolyai-tóra, leginkább ott fotózok.
Mi jellemző leginkább a fotóidra?
– A közvetlen környezetünk apró részleteit, szépségét szeretem kiemelni, megosztani. Fényképezés szempontjából a madarak állnak legközelebb hozzám. Körülbelül ismerem a Topolyai-tó élővilágát, a madarakat. Vannak olyan fajok is, amelyeknek tudom a tartózkodási helyét. Valójában az egész pihenésként kezdődött, séta közben, szakszóval mondva, cserkelve fotóztam. Általában vannak terveim, megvan az adott téma a fejemben, viszont sokszor az élet ezeket a terveket átírja, és sokkal jobb, érdekesebb fotók készülnek. Fényképezés közben rohan az idő, szinte észre se veszem a múlását. Kiemelném, hogy a természetfotóimat szükség esetén méretre vágom, de nem szerkesztem őket tovább.
Mely fotópályázatokon veszel részt?
– Rendszeresen részt veszek a Topolya részletekben lakozik elnevezésű fotópályázaton, amelyen többször voltam különdíjas, 2023-ban Rind István-díjjal jutalmaztak művészfotó kategóriában. Mindegyik díjnak nagyon örültem. Az idén a Magyar Szó különdíjasa lettem a Mi, magyarok című fotópályázaton. 2024-ben pályáztam a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet húsvéti fotópályázatán, amelyen első helyezést értem el egyedüli pályázóként Szerbiából, a nyereményem pedig egy aSzakkör-csomag volt. A Hét Nap fotópályázatára is szoktam küldeni fotókat, ott a címlapon jelent meg a fotóm, nem lettem helyezett, viszont kitekintgetek a nemzetközi frontokra is. A National Geographic Magyarország online oldalán is jelentek meg beküldött fotóim, de külföldön még nem nyertem helyezést.
Mindemellett a topolyai Kodály Zoltán MMK Kaláris asszonykórusának tagja, valamint a művelődési központ berkeiben működő aSzakkör vezetője is vagy. Ki vezetett be a népi énekek, az éneklés világába?
– Régi vágyam volt az ének. Már gyermekkoromban szerettem volna tánc- vagy énekórákra járni, de abban az időben a faluban nem voltak ilyen foglalkozások, és a kilencvenes években nem volt könnyen megoldható az utazás. Körülbelül másfél éve vagyok tagja a Kaláris asszonykórusnak, amelyben az édesanyám is énekel, általa láttam bele ebbe a világba. Elkísértem a fellépéseikre és olyan csodálattal hallgattam őket, hogy egyszer csak fellángolt bennem az érzés, bárcsak tudnám a szöveget, úgy szeretnék én is ilyen szépen énekelni! És ma már ott vagyok közöttük, nagyon jó érzés, hogy énekelhetek. A Kaláris asszonykórussal június 15-én fellépünk a Durindón.
Mikor kóstoltál bele először a kézműveskedésbe? Hány éve tevékenykedsz szakkörvezetőként?
– Kézműveskedéssel több mint húsz éve foglalkozom, először megtanultam a gyöngyfűzés alapjait, fémalkatrészek felhasználásával és lánc kombinációjával készítettem ékszereket, akkor még nem volt ilyen könnyen hozzáférhető az online vásárlás, Szabadkán volt egy helyes hobbibolt, ahol be lehetett szerezni a kellékeket. Díszítettem tárgyakat szalvétatechnikával, kipróbáltam az üvegfestést is, később jött a fotózás, akkor a kézműveskedést pihentettem, majd két évig a kettőt egyszerre végeztem. Elkezdtem aSzakkör foglalkozásait, a makramé volt az első évben, majd makramé középhaladó és quilling, az utóbbinál elmondhatom, hogy a fonalak és a csomók varázslatos kombinációja megbabonázott, igyekszem minél változatosabb dolgokat készíteni, kedvencem a csodaszarvas-kombináció, mert sok szín van benne.
Nemrégiben volt aSzakkör első önálló kiállítása, amelyet szakkörvezetőként nyitottál meg. Büszke vagy a szakköri tagokra, akik tőled tanulták el a makramé- és a quillingtechnikát?
– Van, aki a makramét a mai napig csinálja, van olyan, aki a quillingbe van teljesen belemerülve, nagyon örülök neki, és nagyon boldog vagyok, hogy sikerült megtalálniuk benne saját kreativitásukat, hogy tovább éltetik ezt a technikát, és nem csak egyszeri alkalom volt. A kiállítás megvalósításán nagyon sokat dolgoztunk, sok szervezés, tervezés áll mögötte, de megérte, mivel nagyon sok pozitív visszajelzés volt, hogy így megtelt a kiállítóterem érdeklődőkkel.
Lelkes focirajongó is vagy. Mikor kezdődött a sport iránti rajongásod?
– Ez is egy nagyon jó és kedves történet: korábban is követtem a tévében a futball-világbajnokságokat és futball-Európa-bajnokságot, valamint a Forma–1-et is néztem. A helyi futballcsapatnak, a TSC-nek szurkolok, mindez akkor kezdődött, amikor az új stadion épült – ennek híre nagy port kavart a városban, én viszont érdekesnek találtam ezt a nagy építményt, nagyon szerettem volna látni a belső terét, borzasztóan vonzott. Jegyeket nehéz volt kapni, és a stadion ünnepi megnyitója pont arra az időszakra esett, amikor felmondási időszakban voltam a községben. A község kapott tiszteletbeli jegyeket a megnyitóra, de én már nem voltam rá jogosult, ezt tudomásul vettem, ennek ellenére továbbra is vágytam látni a stadiont. A megnyitó előtt pár nappal, a derült égből kaptam egy lehetőséget, részt vehettem a TSC fotóscsapatában. Habozás nélkül igent mondtam, és ott kezdődött az igazi rajongás. Csodálatos volt ott lenni, egyszerűen magával ragadott az egész légkör. Ma már értem, hogy nem volt véletlen. Amikor Topolyán van meccs, akkor fotósként veszek részt, ha idegenben játszanak, akkor szurkolóként kísérem a csapatot.
Számtalan dolgot csinálsz. Mégis hogyan fedezed fel, miben vagy jó?
– Hajt az energia. (Nevet) Úgy érzem, abban vagyok jó, amit örömmel csinálok, ami energiát ad. Sosem unatkozom.
Nyitókép: Mészáros Csilla (Lakatos János felvétele)
