Az utóbbi időben nehezen tudok elmélyülni bármiben is. Pörögnek a hétköznapok, nőnek a gyerekek, s velük együtt az igények is – mozgásra, szórakoztatásra, együttlétre. Zsong a tavasz, csalogat a kellemes meleg, ez az az időszak, mikor szívesebben sétálgatok tóparton, ülök a homokozó szélén a játszótéren, vagy fújom a buborékot a teraszon a napsütésben, mint hogy bármi más felnőttes dologgal töltsem az időmet. Ez az az időszak, amikor még kevesebb idő jut saját magamra, arra, hogy elcsendesedjek, befelé forduljak, erőt merítsek, hogy aztán a lehető legjobb anya és társ lehessek a családom számára az otthonom berkeiben, mert idestova öt éve ez van fókuszban. Pedig jólesne egy kis egyedüllét és belső béke, mert bele lehet fáradni az állandó jelenlevésbe. De nem panaszkodni jöttem, mert az én életem rendben van, egészséges vagyok, a gyerekeim is azok, szeretve vagyok és szeretek. Hálás vagyok. És jobb napokon, azt sem bánom, hogy mennyi önfeladással és önzetlenséggel jutottam el oda, hogy többször legyek nyugodt és elégedett, mint bosszús és keserű, hogy ennyi éven át háttérbe kellett szorítanom magamat mások javára.
Gondoskodni valaki(k)ről tudatos döntés és felelősségvállalás. Anyának nem születünk. Anyákká válunk. Anyákká formál bennünket a tapasztalás. Anyává gyúrjuk magunkat kemény munkával, vért és verejtéket nem sajnálva, testünket és lelkünket adva, s nem csak átvitt értelemben. Anyának lenni kiváltságos dolog – anyaként ezzel minden egyes nap tisztában vagyunk – mégis gyakran a hozzánk legközelebb álló emberek sem veszik észre, időnként mennyire terhes az a sok feladat, amit az anyaság égisze alatt egyesítünk. Hogy az állandó zsonglőrködés a sok különböző szereppel mennyire kimerítő, úgy testileg, mint lelkileg. Hogy mennyire nem egyszerű és magától értetődő az a temérdek láthatatlan mentális és fizikai munka, amellyel a nők megbirkóznak nap mint nap. Szép, hogy az évnek legalább egy napján megköszönjük anyáink fáradságos és sokszor áldozatos munkáját, de mit sem érnek a jelentőségteljes gesztusok, virágcsokrok vagy ajándékok, ha nincs mögöttük valódi megbecsülés, ha a szürke hétköznapokban nem látja senki, mint is tesz anyának lenni.
Anyának lenni azt jelenti, először a gyereknek adni, s csak azután jóllakni. Először másoknak segíteni elkészülni, cipő, táska, nem lóg-e a fűző, megvan-e minden, s ha már mindenki kész, csak akkor, utolsónak lépni ki az ajtón. Aztán hallgatni, hogy már megint mindenki ránk vár. Közben listázni a fejünkben, pelenka, törlőkendő, szundikendő, cumi, pótcumi, váltásruha, váltáscipő, kalap, ha süt a nap, esőkabát, ha esik az eső, teli vizeskulacs, uzsonna az útra, valami könnyen fogyasztható, ne morzsáljuk tele az autót, vajon minden megvan, mit is akartunk még? Nyugodt hétvégét, feltöltődést, pihenést. De a gyerekeknek kell a szabad levegő, a tér, a szél, a napfény, a víz, a homok, a fű a talpuk alatt, a fák lombja a fejük felett, s anyának lenni azt jelenti, hogy akkor megyünk velük futni, szaladni, nevetni, remélni, hogy lesz még idő később lábat lógatni, csinálni a semmit vagy éppen azt, amit kell. Vasalni meg lehet este is, ha már alszanak a gyerekek.
Anyának lenni néha szigor, kinyújtott kar, erős marok a grabancukon, hogy le ne essenek, együtt csúszni a nagy csúszdán, mászóka tetejéről menteni őket, hosszabb úton menni vagy éppen a rövidebben. Anyának lenni annyi, mint megjegyezni, kinek mi a kedvence – étele, játéka, pizsamája, mondókája, dala, meséje, rajzfilmje, kívülről fújni mindet, kerekecske dombocska, elment vadászni, hintapalinta és a többiek. Anyának lenni a felvarrott gomb, a tisztára sikált fürdőszobacsempe, a századszorra is lehajtott ülőke, a kisuvickolt cipők, ágy alól kikotort kedvenc játékszerek, összehajtogatott ruhák, lágy fények fürdés után, nyugalom és csend este, hűs kéz a meleg homlokokon, ölelni a betegség gyötörte kis testet.
Anyának lenni azt jelenti, hogy a nap végére a dolgok mind a helyükre kerülnek. Zsákba gyűjteni a kiválogatott kinőtt ruhákat, újakat tenni a helyükre. Anyának lenni a még egy zokni a táskában mindenesetre, a kedvenc nassolnivaló a konyhaszekrényben, spagetti szerdánként és palacsinta szombat reggel, virágok a felmenők sírjain, továbbörökített emlékek, bekeretezett első rajzok, emlékkönyvbe gyűjtött első szavak és aranyköpések, gondosan elmentett első szerelmes levelek, letörölt könnyek, komoly témák, beszélgetések, „hogyan születnek a kisbabák?”, „anya miért vérzel?”, „mi lesz velünk, ha nem leszünk?” válaszok a nehéz kérdésekre, kigyomlált kertek és értékrendek. Anyának lenni annyit tesz, mint azzal feküdni, hogy „álmodj szépeket”, „szeretlek”, s azzal ébredni, „jó reggelt, gyönyörűm”, „mondtam már, hogy úgy szeretlek, majd’ megeszlek?”.
Mondják, hogy feledékenyek vagyunk mi, anyák. Valahol azt olvastam, nem feledékenyek vagyunk, csak ott van a fejünkben az összes olyan dolog, ami a családunknak, de legfőképpen a gyerekeinknek fontos lehet. Mi anyák vagyunk a lényegtelennek gondolt, nagyon is lényeges részletek. A legapróbb alkotóelemek, amik nem mindig látszanak, de amelyek nélkül összeomlana a rendszer, nem működne olyan simán a gépezet. S ezt látnia kellene mindenkinek, nem csak egyszer egy évben.
Minden anyának nagyon boldog anyák napját kívánok!
