A felvidéki költő tizenharmadik verseskötete nagy fokú igényességgel készült, igen elegáns kötet. Ha az olvasó kezébe veszi, lapozgatja, első benyomása az, hogy ennek a könyvnek „lelke” van.
A kötet öt fejezetre tagolódik, melyeket azok a bizonyos láthatatlan szálak kompakt egésszé fűznek egybe, azt kifejezve, hogy a szerzőnek valóban fontos volt, hogy éppen ezek a versek kerüljenek be a könyvbe. Miként a cím is. Mert mire jó a plomba, minek a jelképe? A fájdalomcsillapításnak, a hiánypótlásnak, ami ugyan tart, ameddig tart, örökké biztosan nem. Végleges megoldás tehát nem lehet, csak szükségszerű és ideiglenes.
A Fölöttem lebeg című fejezet a kínzó csönd, a magányérzet, az írással kapcsolatos végletes őszinteség, kitárulkozás, a múltba nézés, a sorsszerű dolgok, az elhunyt apa miatti tompa és nem múló fájdalom, a beteg anya miatti szorongás, a már halott rokonok emlékeinek verseit gyűjti egybe.
Négysoros
minden elmúlik
csak az idő marad
megvárja a halált
neki mindent szabad
– Írja Fellinger, és ebben a rövidke Négysorosban szinte az egész kötet mondanivalóját összefoglalja. A múltba való gyakori visszatekintés, az összefüggések keresése a jelenlegi helyzetekkel, a tépelődések, és mindennek folytatásaként a halál gondolatával való foglalkozás a kötet számos versében felötlik. A tárgyak, a fogalmak, a helyzetek megszemélyesítése végig jellemző, s így a lét kaotikussága még elviselhetetlenebb („A szavaknak / legalább három fejük van” – Fekete kréta; „A múló pillanat vigyáz / a lencsevégre kapott / darázsra, virágról / virágra száll.” – Gyűrűsujj). A fejezetet színesebbé és élénkebbé teszik a János-versek, melyek valójában személyes vallomások, és melyeknek középpontjában János áll, aki szimpatikusan ügyetlen, aki a körülötte élők állandó célpontja, aki nem elég ravasz és nem elég óvatos, így erre aztán gyakran ráfázik, aki sokszor zavart és mély fájdalommal és sokáig viseli kudarcait, sérelmeit.
Egyedi és letisztult versek fejezete a Leplombált mennyország, mely két részből áll. Az első részben sorakozó tíz versben, melyek számozása kódokra emlékeztet, ismét a múlt a domináns, a múlt, a „lakható égitest”, mely „forog a tengelye körül”, tehát állandóan létezik, állandóan visszajár. Nyugtató csönd már nincs is, „a madarak kiéneklik magukból”, és a csönd is az elmúláshoz kapcsolódik. Nincsenek szépen működő emberi viszonyok, csak a kitaszítottság, a sehová sem tartozás: „A családi kép közepéről, / vigyázva, nehogy / a többiekbe belevágjak, / …....kivágtam magamat / egy életlen ollóval”. A tíz versben időnként fölbukkan az Isten, ám nem menedékként, hisz csak teszi a dolgát, mintha unalmában tenné, például „kitép egy lapot / a sors könyvéből”. Ezt a részt egy rímes, igen jó ritmusú, ironikus imának, vagy akár temetési búcsúztatónak is tekinthető vers zárja:
„Büszke tölgy volt, mondta Kira,
béke fűrészporaira,
angyalt látott, nem is egyet,
kik a sorstól megijednek…”
A Leplombált mennyország számozott versei után hét Plomba következik, ezek két vagy három versből álló rövid ciklusok, melyekben az emlékezés értelmetlensége (és állandó jelenléte), a halál gondolata ismét aktuális: erről szól az öngyilkos bálnák „bölcsessége” is, hogy „mindennek megvan a maga helye és ideje”, a filozofikus megállapítások, a filozófiai törvények kiszűréseinek legtöbbje is a múlttal, az elmúlással kapcsolatos: „A csillagok…..irányt mutatnak a múltnak, a túlélésnek”. Ahogyan Fellinger egy igen szép, lírai négysorosban írja, a virágszál élete is az elmúlásról szól, akárcsak bárkié, csak elhitetik vele, velünk, hogy az élet a lényeg:
Áldozathozatal
Virágszál-üreg,
belemagyarázza
magát
az élet.
A Plombák verseiben végig nyugtalanság feszül, mígnem a Plomba 6-ban már a magából való kifordulás döbbenetes képeit látjuk, és nem lehet világos, vajon itt a játékain kegyetlenségeket végrehajtó gyerekről van-e szó, vagy a kegyetlen gyerekként viselkedő felnőttről („Plüssmalackához / késsel közelítek” – Állatkínzás). A Plombák méltó befejezéseként nem is várható el más, mint újra a halállal való „játszadozás” („A halál / képlékennyé tesz / elnyelem, / mint Jónás a cethalat,” – Egybeesés).
Az előző két fejezethez képest a Mindig kicsordul című fejezetben jelenik meg gyakrabban az Isten, igencsak abszurd helyzetekben: vagy „napimádóként”, vagy a költő fejében „bérel ki” egy emeletet, „közös fürdőszobája van”, vagy „az édenkert fája alatt ácsorog”, tehát ő maga is esendő lehet, s ezzel a költő nem tud megbékélni, mint ahogy azzal sem, hogy Isten porból teremtette az embert, és azáltal „por került a gépezetbe”, tehát ő maga sem várhat el túl sok jót a teremtményeitől. A Mindig kicsordul verseiben is folytatódnak az elmúlás, a halál kérdéseinek feszegetései. A halálhoz vezető út mindig is a múltból indul, a múltból, melyet az emlékek csak megszépítenek. S az ember ezen az úton: eltévedt gyermek. A csöndről, a nemlétről, a hétköznapi dolgok értelméről és értelmetlenségéről, az időről elmélkedő versek sorjáznak itt, míg a Fogantatás című versben Fellinger egyszerűen és nyíltan közli a tényállást, ami a dolgok állandó bonyolódásának és zűrzavarosságának alapja lehet:
Amikor a szabadságot,
mint egy poharat,
megtöltöd az igazsággal,
mindig kicsordul belőle
egy pár korty.
A következő fejezetet a Borító című, többoldalas vers tölti ki, s bár ez a vers az Alázat című, a pozsonyi AB-ART kiadásában 2013-ban napvilágot látott kötetében már megjelent, mégis fontos helye van ebben a kötetben. A Borító szürrealisztikus stílusban megírt összegzés a lét kaotikusságáról – a reményről, aki itt félszeg kamasz”, naiv és könnyen becsapható, a múltról, a „szétszerelhető, összerakható sebről”, a bizonytalanságról, Istenről, aki a hajótörött mellett is ott van, a ragaszkodásról, a történelemről, mely „süllyed, magába száll”, a titokról, az anyagias világról, a tapasztalat „benőtt ösvényéről”, az öregekről, a halálról. A Borító azonban nem egyszerű és nem tényszerű összegzés, hisz a költőből dőlnek a szavak, a ténymegállapítások súlyosak, akár egy filmben, sorjáznak egymás után a szürrealisztikus képek, a tárgyak, a fogalmak végig megszemélyesítve teszik a dolgukat, sokszor egészen a morbiditásig, és a terjedelmes vers sorai mögött az elejétől a végéig a kétségbeesés, az egymás után kiömlő gondolatok, indulatok feszülnek. A vers végére talán még kérdések kívánkoznak: mivégre? Mivégre mindez? Mi értelme az útnak a nemlétig? Talán mindez, ami az úton át odavezet? Ám van-e annak értelme valóban?
A Kitárt ablakok című fejezet frappáns lezárása a kötetnek. A zűrzavaros világról, életről, emberekről, a megszemélyesített tárgyakról, fogalmakról, az időről, a reményről, a reménytelenségről, az állandóan kísértő múltról, a settenkedő halálról szóló elmélkedések után mi maradhat még, aminek értelme van, ami tiszta és egyelőre érintetlen, mint a gyerekek világa? A Kitárt ablakok hat Ablakának svéd típusú gyermekverseiben elhangzó monológok egyszerűen és őszintén tárják elénk, hogyan is látják a gyerekek a saját világukat, társaikat, de a felnőtteket is, erényeikkel és hibáikkal együtt. Fellinger Károly nem véletlenül iktatta be kötetébe ezt a fejezetet – hisz ha színekkel határoznánk meg az előző négy fejezet verseit, ott a világosszürke, a sötétszürke, a fakóbarna, a szomorúkék dominálna. A kötet végén viszont váratlan fény gyullad, és ha nem is tűnik fel a szivárvány minden színe, de a napsárga, a piros, a zöld és az ibolyakék biztosan.
A kötet illusztrációiról, melyek Szkukálek Lajos munkái, csak elismeréssel nyilatkozhatunk. Az illusztrációk, ezek az egyszerű és kifejező tusrajzok, melyeknél a mozdulat, a testtartás, az arckifejezés a legkidolgozottabb, kiemelik a versek élét. A versek lényegére fókuszálnak tehát, arra, ami fontos, ami figyelemfelkeltő, ami kiszökken, ami ironizál, ami felsír, ami végképp elviselhetetlen, de van, vagy volt egyszer. És nem múlt el, nem múlhat el teljesen.
