Szalakótakék az ég. A napok óta tartó kánikula nem enyhül. Árnyékba húzódunk, itt mások a színek. Itt a gránátvörös nem erőteljes, égő színfolt, hanem árnyalataiban vibráló, apró kék/vörös/lila részecskékből megalkotott színjáték. Hangulatfestészet, gondolnánk, és önmagában elégnek, hatásosnak érezzük a képet. Aztán, tovább pásztázva a vászont, meglepődve látjuk, hogy a kép felső sarkából egy szem, egy élethűen megfestett pulykaszem figyel ránk.
– Ez a szem sok, mondta a tanárom az Újvidéki Képzőművészeti Akadémián, amikor a képet véleményezte. Szerinte a lila és gránátvörös skálában mozgó felületek vibrálása elegendő lett volna – mondta Csorba Emil, akit tordai otthonában látogattam meg. Éppen végeztek a morzsolással. Egy falusi portán mindig akad munka, és Emil – művészet ide vagy oda – ebből természetesen derekasan kiveszi a részét.
– A rajztanárom, Juhász Illés ösztönzésére felvételiztem és iratkoztam be a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba, amelynek elvégzése után kerültem az Újvidéki Művészeti Akadémiára. Egyenesnek látszik az út, de nem volt ilyen egyszerű. Kiderült, hogy színtévesztő vagyok, vagyis hogy egyes árnyalatokat nem tudok megkülönböztetni, és ez kezdetben komoly gondot jelentett számomra. Talán ezért vonzódtam annyira az élénkebb színskálához. A szüleim nem voltak elragadtatva a pályaválasztásommal, de most már elfogadják. 2020-ban diplomáztam, és azonnal munkába is álltam. Három faluban, Tordán, Magyarittabén és Muzslán, négy iskolában tanítok. Az utazgatás, az órák és az előkészületek nem kis időt igényelnek, de jókedvvel csinálom. Nagyszerű a gyerekekkel lenni. Ezek a kötelezettségek mellett jut időm a festésre és legkedvesebb hobbimra, a méhészetre is – közölte a festő.
Csorba Emil nem panaszkodik a munkafeltételire, lelkesen beszél a tanításról, a követelményeiről és a tehetséges gyerekekről. Aztán végignézzük az utcai szobában a festményeit. A már említett, nem hagyományos pulykaképeket, amelyek tényleg hatásosak, és a vadásztémákat megörökítő, élethű természetábrázolásait. Mondanom sem kell, tagja a helyi vadászegyesületnek is. Erről útközben beszél, amíg a nagyszülei házához kocsikázunk.
– Engem nem maga a vad elejtése érdekel, hanem az a kinti világ, a határ, amelyben léleknyugtató sétálni és megfigyelni azt. A stúdiumok alatt egy szemesztert Bécsben töltöttem, de engem nem érdekelt a nagyvilág. Alig vártam, hogy hazaérhessek a saját falumba. Ragaszkodok ehhez a vidékhez és életformához – tudtuk meg a rajztanártól.
Közben megérkezünk a Hodály utcába, nagyszülei házához, ahol anyai nagyapja halála óta, 2018-tól kezdve ő foglalkozik a méhekkel. Kaptárakat készít, gondoskodik a méhcsaládokról, pörget és értékesíti a piacon a mézet. Elérzékenyülve beszél nagyapjáról, akitől a méhészkedés tudományát elleste. Az emlékek biztonságot adnak, mert mindig visszatérhetünk hozzájuk, és azok változatlanul melegséggel töltenek el bennünket. Ezt tapasztalom az ifjú festőművész, viselkedésén is. Itt is festményeket nézegetünk, kellően felkészülve, a méhcsípéseket megelőlegezendő, én védőhálós kalappal, Emil festőállvánnyal felszerelkezve kimegyünk a kertkapun a gyümölcsösbe, a kaptárak közelébe. A gyümölcsfák árnyékában méhek donganak, a magasban, bugyborékoló hangon beszélő gyurgyalagok vonulnak, és sehol egy zavaró zaj, amely nem illene bele a falusi környezetbe. Idilli világ ez annak, aki ilyet szeret. Mi jól elvagyunk.
Játékos kedvében lehetett az Isten, amikor a tordai határban nekilátott a frissen teremtett szárnyasokat színezgetni. Azt hiszem, a legnagyobbal, a pulykával kezdte, és napokig kevergette a színeket, mire a nyakán a gránátvöröset a mennyei kékkel kibékítette. A fácánkakas öltöztetését sem kapkodta el, aminek eredményeképp a legény ruhája elég díszesre sikeredett. Amíg Csorba Emil képein a hűen visszaadott természetet, a benne jelenlevő állatokkal nézem, felmerül bennem a következő kérdés: A Teremtő a szárnyasok tollazatát színezte-e azok hangja után, vagy a nótájukat hangolta-e a ruházatuk alapján? Szegény szajkónál is valami kis hiba csúszhatott az összhangba, míg sok más madár, így a szalakóták, a gyurgyalagok és a füstifecskék nem panaszkodhatnak arra, amit kaptak. Erre az utóbbi három madárra csupán azért neheztelünk kicsit, mert étlapjukon előkelő helyet foglalnak el a méhek, akik nélkül földi létünk erősen megváltozna. Sőt!
– Erre felénk kevés a gyurgyalag, nincsenek olyan löszfalak, ahol odúikat, fészküket kialakíthatnák, így nem tesznek nagy kárt a méhek állományában – világosít fel Csorba Emil festő, rajztanár, méhész és vadász. Magasan a fejünk fölött gyurgyalagcsapat húz el. – Úgy gondolom, hogy jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam, és itthon maradtam. Tordán lenni jó.
Nyitókép: Fotó: Léphaft Pál
