La Bamba

A Sárga Malom mozi utolsó alkalommal vetít musicalt. A mai alkotás ráadásul már nem csak a musical műfaji jegyeit hordozza magában.

A mozi programjának továbbra is töretlen a sikere, a nézők hamar megtöltik a termet.

Mordor és Zita szokásos helyükre ülnek, és a mai filmről beszélgetnek. Mordor ismerteti az alkotást.

– Ma a La Bambát, Luis Valdez 1987-es filmjét fogjuk megnézni. Bár a zenének legalább annyira fontos szerepe van ebben a filmben, mint az eddig látott alkotásokban, a La Bamba már nem klasszikus musicalként funkcionál, hanem bevezet egy új műfajba, a zenészek, zenekarok életrajzi filmjeibe. A La Bamba Ritchie Valens mexikói származású amerikai zenész életét és karrierének kiteljesedését mutatja be. Ritchie egy bevándorló család fiatal tehetsége, akit problémás bátyja folyton visszaránt, amikor Ritchie boldogulni próbál az életében. Amikor a karrierje szinte véletlenül felfelé kezd el ívelni, a fiatal fiúnak a családi konfliktusok, a szerelem és a fárasztó turnék triumvirátusában kell megtanulnia boldogulni. Ritchie egyik legismertebb dala a La Bamba lesz, amely egy latin népdal rockos átdolgozása, a film is erről kapta a címét. Az alkotás akkora népszerűségre tett szert Amerikában, hogy azzal kitaposta az ösvényt a későbbi zenés életrajzi filmek megszületéséhez. A La Bamba sikere hozzájárult ahhoz, hogy a zenés életrajzi filmek népszerű műfajjá váljanak, amelynek későbbi sikeres példái között ott van a Bohém Rapszódia, A nyughatatlan és sok más alkotás. A főszerepet játszó Lou Diamond Philips karrierét elindította, a filmben hallható Los Lobos zenekar feldolgozásai pedig sok országban még ismertebbekké váltak, mint az eredeti felvételek.

– A La Bamba elfogulatlanul nyúl mind az amerikai bevándorlók, mind Ritchie Valens életének témájához – dicséri az alkotást Zita. – Az életrajzi filmeknél az a legnagyobb veszély, hogy a néző valóságként kezel mindent, amit a filmben lát, miközben a készítőknek nem célja dokumentumfilmet létrehozni. Emiatt könnyen kialakulhat egy közös filmes emlékezet, amelyben a valós eseményeket és a dramatizált jeleneteket összekeverjük. A La Bamba hatása szerencsére egészen más volt. Megismertette egy új generációval egy fájdalmasan rövid karriert magának tudható zenész életét és munkásságát. Emellett közelebb hozta a latin-amerikai ihletésű zenét az európai emberek szívéhez. A film óta alig találunk olyan embert, aki nem ismeri a La Bamba című dalt.

A fiatal pár beszélgetése félbemarad, ugyanis a teremben elkapcsolják a villanyokat. Amikor a vetítő bekapcsol, minden szem a vászonra szegeződik.

Elkezdődik a vetítés. A közönség érdeklődve nézi végig a filmet. Amikor a zárójelenetben Ritchie családja és barátai a rádióból értesülnek a tragédiáról, majd egy rövid bejátszásban újra megszólal a La Bamba, véget ér a vetítés.

Amíg a nézők elhagyják a termet, Mordor és Zita néhány mondat erejéig a helyükön maradnak.

– Akármennyire is hiszik a rajongók, hogy kedvenc énekesük, zenészük az, akit a színpadon látnak, ez természetesen nem így van. A La Bamba remekül mutatja be Ritchie személyiségének különböző oldalait, amelyet közel sem csak a zene vagy a színpad határoz meg. A családja, a származása, a szerelme, Donna, Bob bátyja zűrös dolgai vagy a hirtelen jött hírnév mind részei a fiú életének. Ráadásul már a film elejétől jelen vannak azok az előérzetek, amelyek Ritchie tragikus sorsát vetítik elő. Persze ezek a látomások jól működnek a vásznon mint dramaturgiai eszközök, de azért az életben is történtek olyan dolgok a halála körül, amelyeket utólag sokan baljós előjelként értelmeznek. Úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló filmekre nemcsak azért van szükség, hogy közelebb hozzák az emberekhez egy tehetséges művész munkásságát, hanem azért is, hogy megmutassák, mi minden áll egy jól ismert alkotás mögött. A legjobb dalok mögött gyakran ott vannak az élet legfájdalmasabb tapasztalatai: a veszteség, a cserbenhagyás vagy a csalódás.

– Hihetetlenül szomorú – teszi hozzá Zita. –, hogy három tehetséges zenész, Ritchie Valens, Buddy Holly és J. P. Richardson ilyen fiatalon és ilyen tragikus módon vesztette életét. A repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt zenészek emléke a popkultúrában számos módon jelen van, ahogyan Don McLean énekelte, 1959-ben volt a nap, amikor meghalt a zene. Keserű élmény azon mélázni, mi lett volna, ha Ritchie Valens nem 17 évesen veszíti el életét, és több tíz dalt tud még írni. Sajnos a zenészek életrajzi filmjeiben gyakran találkozhatunk túl hamar véget ért karrierekkel, betegséggel, öngyilkossággal, drogtúladagolással, ami rendkívül elszomorító. De a tudat, hogy mit hagytak hátra, az, hogy évtizedekkel Ritchie Valens halála után is szól a rádióban a Donna és a La Bamba, egy kissé talán betölti az űrt, amit a fiatal tehetség korai távozása hagyott maga után.

– A mai alkotással véget ér a musicalfilmek vetítése – teszi még hozzá Mordor. – A jövő héttől a mozi új műfajt mutat, amely a La Bamba világát írja tovább. Egy közkedvelt és a mozikban legtöbbször sikeresen teljesítő műfaj jön, amelyben a kreativitás és a történelmi hűség egyszerre játszik fontos szerepet. Izgatottan várom a mozi programjának új repertoárját.

Zita mosolyogva bólint, és kézen fogja párját.

Mordor és Zita elhagyják a mozit.