Ha ebbe a városba tengerjáró hajó érkezik, én a főtéri platánfák alatt hányok cigánykereket. De az is lehet, hogy felmászok a városháza tornyára, vagy mindjárt a Fogadalmi templom keresztjére, és ott fogom elénekelni a Szózatot – szórta a szót Pék Laci, ami már csak azért is különleges teljesítménynek számított, mert Pék Laci száját az Isten evésre teremtette.
És azt Pék Laci meg is köszönte. Ha mással nem, hát azzal, hogy reggeltől estig falt, kiflivéget, celofánpapír sarkában megragadt fekete csokoládé maradékát, padszomszédja táskájából a zsíros kenyeret. Pék Laci lett az iskola kövérje. De szerettük, mert a hája alatt ott lapult az erő. Ha mögénk állt szitkozódós vitában, éreztük, nemcsak Pék Laci tud meghízni, hanem a mi bátorságunk is. Szánkból pofa lett, nagy és káromkodós.
– Márpedig tengerjáró jön, Fekete-tengerről, és ide, hozzánk, mert itt van olyan hajógyár, ahol a sérüléseit meg tudják javítani – kotorászott a táskájában Vass Jani, abban reménykedve, előkerül onnan az újság is, amit a trafikból lopott, és olyan apróra össze tudott hajtogatni, hogy elfért még a farzsebében is. Csúzli, üveggolyó, Albert Flóris gombfoci, intőkkel teli ellenőrző könyv, meg néhány zsírfoltos füzettel szolgált is a táska, de olyan újság, ami a világ tengereit is bejárt óceánjáró közeledtéről kínált hírt, méghozzá az első oldalon, ami még a dagadt Péket is meg tudná győzni, nem akadt Vass Jani kezébe.
– Pedig itt volt, higgyétek el – nyöszörgött Vass Jani, aki mögé a dagadt Péknek bizony elég gyakran be kellett állni, mert ez a Vass Jani vékony volt, csontja, mint a madárnak. Igaz, a feje se különb, orra, mint karvaly csőre, nőtt ki a fejéből, ezért aztán leginkább lehorgasztott fejjel járt, mintha azt nézné, hol akad egy darab föld, amit felszánthatna azzal a mérhetetlenül nagy orral. Mi pedig úgy döntöttünk, hiába veszett el az újság, hiába gúnyolódik a dagadt Pék, Vass Janinak hiszünk. És futásnak eredtünk, hátunkon táncolt az iskolatáska, lábunk szinte egyszerre csapódott a járda aszfaltjába, szívünk mellkasunkon dobolt, kíváncsiságunk szinte fojtogatott. Zihálva, köpködve szívtuk a levegőt, amikor elértük a múzeumkertet, és cipőnk sárga gyöngykavicsba süppedt, fülünk ott már szitkokat hallott – nézzétek már a külvárosi suhancokat, tán rendőr elől futnak? –, de mi ezzel sem törődtünk.
– Csókolom, bocsánat, meg tetszik engedni, csak egy kis helyet keresünk, dehogy zavarunk – könyörgött a szavunk, lökdösődött a vállunk, mert a rakpart valóban megtelt, ott volt az egész város – mondta másnap Csóti Misi, aki különösen nagyokat tudott hazudni, de ez a mondata nem tűnt hazugságnak, még csak megmosolyogtató túlzásnak sem. Hiszen tényleg ott könyökölt az egész város a rakpart korlátjánál, öltönyös férfiak, kosztümös asszonyok a hivatalból ezen a délutánon nem haza indultak, a sarki halászcsárda pincérei, szakácsai mit törődtek a kondérokban fortyogó-pirosló lével, amikor tengerről jön a hajó.
Persze szólni nem mertünk, nem is a gumibotos hatalom közelsége riasztott. Sokkal inkább attól tartottunk, hangunk elér a Tiszához, egészen a Boszorkány-szigetig, ott aztán meghallja a hajó kapitánya, és úgy dönt, dehogy megyek én be Szeged városába, inkább máris megfordulok, vissza a tengerhez, ahol sós a víz, sós a levegő, és még a nap is sós sugarakat szór a fejre. Az a sok földhöz ragadt, szájtáti szegedi meg csak nézze a folyóját, bámuljon ki a fején, aztán menjen haza, és örüljön annak, hogy majdnem, legalább majdnem látott tengerjárót.
– Ott jön, három kéménye is van, de inkább négy! – üvöltött ekkor valaki. Négy az, négy – kiabálták százan, talán ezren. Miközben mindenki látta, csupán egyetlen vastag kályhacső – mert mi máshoz is hasonlíthattuk volna – meredezett az ég felé, közelített a hídhoz a lassan cammogó hajóval. Mégis fenyegető volt az a kályhacső, mert úgy tűnt, még két perc, és felökleli a hidunkat, az egyetlen hidunkat, amin villamos jár, biciklik lánca csörren, és persze autók nyomulnak egyik partról a másikra, a hidunkat, amit a háborúban felrobbantottak. De ki emlékszik már arra, hiszen ez a híd olyan kecsesen nyújtózkodik a két part között, mint egy gyönyörűséges lány, aki ébredés után kitárja hosszú karjait, hidat formálva mutatja meg magát a világnak.
És ezt a hídlányt most kályhacsőhöz hasonlatos kémény támadja, a kurva életbe, felökleli, széthasítja, megerőszakolhatja – szorult belénk a félelem, amikor a hajó, az a tengerjáró hajó már csak ötvenméternyire ha úszott a mi hidunktól. És vártuk, hogy a Jóisten csodát tesz, mert ő biztos szereti a hidunkat. Vártunk, és az eget fürkésztük, ahol a Jóisten lakik, még ha ezt akkoriban olyan nagyon nem is feszegettük. Különösen akkor nem, ha a rendbontás megakadályozására kirendelt hivatalos közeg, mint a szocializmus vívmányaira is gondosan ügyelő rendőr, túlságosan közel állt hozzánk.
És akkor a csoda meg is történt.
Igaz, nem a Jóisten küldte, hanem a hajóskapitány, talán a gépész. De az is lehet, hogy taknyát törlő hajósinas húzott meg valahol egy kart, mert egyszer csak a kémény, ami nem négy volt, csupán egy, és igencsak hasonlatos a kályhacsőhöz, egy nagyon vastag, mondhatnám, dagadt kályhacsőhöz, megbillent, mint akit Pék Laci pofán vágott, hátradőlt, derekát hajlította, majdhogynem teljesen ráfeküdt a hajó tetejére. És az a hajó, amin immár egy kémény szunyókált, oly szépséges mosollyal szelte a habokat a mi hidunk alatt, hogy azt már nem lehetett tovább bírni tapsolás nélkül. Vertük is a tenyerünket, vörös volt rajta a bőr.
És kiabáltunk, hajrá hajó, isten hozott, szemünk meglátta már a nevét is, Hazám, mi más is lehetne. A lábunk meg kavarta a port, mert úgy ugráltunk, mint filmekben a nádkunyhójuk előtt fotografált bantu négerek. Talán a szavunk is olyan volt, mint azoké a négereké, merthogy az egész zsivajból akkor már egy szót sem értettem. Csak néztem a kéményt, ami maga mögött hagyva a hidat egyszer újra feléledt, mintha hosszú álomból ébredne, és emelkedett, csak nőtt, mintha meg se akarna állni a felhők hasáig, hogy oda karcolja a jelet – na, alföldi parasztok, akik tengert sosem láttatok, hát megjöttem, nézzetek, szagoljatok, irigykedjetek.
Nem irigykedtünk.
Szétmállott az álom, mint esőfelhőt égen kutató paraszt markában a dühösen morzsolt, kiszáradt föld.
Mert hiába bűvészkedett hosszú kéményeivel a híd alatt, semmi kis bárka lett a várt hatalmas óceánjáróból, rozzant, hasba rúgott, háton vert jószág. Bár jóval nagyobb volt, mint a folyami uszály, ami ott horgonyzott a közelben, dehogy hasonlított filmekben látott, sokemeletes luxushajóhoz. Főleg nem a Titanichoz, amiről azt is tudtuk, hogy elsüllyedt, és azt is, hogy ezernél is több ember elfért a fedélzetén, a báltermében pedig még akkor is játszott a zenekar, amikor a Titanic, a világ legcsodálatosabb hajója már süllyedt, mert halálos sebet ejtett rajta egy jéghegy. Az emberek arcára meg ráfagyott a félelem, mert érezték, legtöbbjük már nem Amerikába készül, hanem a sírjába, ami hideg-jeges tengeren lesz, csorbult fakeresztet sem állíthatnak emlékére.
– Titanic? Meg bálterem? Ezen a bárkán még egy konyha sincs – motyogta Pék Laci, aki ekkor is csak a zabálásra tudott gondolni, fogai között töltött savanyú cukor roppant, lelkéből meg a remény szállt el: igazi tengerjárót fog látni.
– És sehol egy illat a tenger sós szagából.
Ezt már Csóti Misi motyogta, és két tenyérrel tuszkolta arcába a tökmagot.
Bolond Mari pedig sírva fakadt. És azt is mondta, hogy csodálatos, ilyen szép hajót ő még nem látott, de nem látott ilyet még a Tisza sem.
– Hát normális? – dőlt Móra Ferenc író uram emlékét őrző szobrára a dagadt Pék kérdése, amire aztán senki nem várt választ.
Miért is várt volna?
Bolond Mari az Bolond Mari, tudja az egész város. Nincs ki mind a négy kereke, talán egyetlen egy sem forog az agyában, gyogyóba járt, olyan iskolába, ahol buta gyerekek bámulják üveges szemmel a táblát, és egyetlen szót sem értenek a tanár szavából, és a taknyát, nyálát akkor is hosszú sáljába törölte, ha tizedszer verte ezért pofán az a nagy hasú, rengő tokájú apja. Szoknyáján megtapadt a külváros mocska, mint légy a papíron, félretaposott cipőjének sarka pedig jeleket rajzolt a koszra, a Mars téri piac sárga keramitkövétől a kis állomás peronjáig. Bolond Mari hajnaltól kocsmazárásig rótta az utcákat, ráköszönt minden álmos szemű rakodóra, ráköszönt, fejet hajtva, tisztelettel a misére induló öreg plébánosra, a villamosok kalauzsapkás uraira. Ha véletlenül valaki fogadta is a szavát, hát nem menekülhetett.
– De miért kell egy hajó miatt sírni? – könyököltünk a rakpart fagy szítta mészkőkorlátján, s lopva-félve lestük Bolond Mari könnyeit, csóváltuk fejbúbig nyírt fejünket, mint akik igencsak ámulnak a világ ismeretlen, nagy dolgain.
– Hajó. Tengerjáró. Hajó. Hazám. Jaj, de gyönyörű! – motyogta Bolond Mari, és nyomult a part felé, mint aki meg sem állna a fedélzetig, ha rést találna a sűrű tömeg falán.
De nem talált.
– Hajó, bizony. A tengerről. Talán Afrikából – kacsintott Csóti Misi felénk, s mi már kutathattuk, milyen gáncsot vet az a csavaros agya.
– Afrikából? Afrikáááából – nyújtotta a szót Bolond Mari, mint aki minden hangból kiszopogatná az ízeket. Majd egyszer csak ott láttuk a parton, két kezét magasba emelte, mint aki fel akar kapaszkodni a felhőkre, de inkább csak integetett, és kiabált is valamit. Szavát nem értettük, de azt észrevettük, hogy a hajóról, ami dehogy hasonlított a Titanichoz, és kéménye is csupán egyetlen darab volt, matrózok kiabálnak vissza neki, nevetésük pattogott a vízen, mint a hullámok hátára ügyesen dobott kavics.
Mi pedig bokáig túrtuk lábunkat a múzeum parkjának földjébe, tördeltük zsebünkben a lopott cigarettákat. Hát akkor ennyi, motyogtuk, és indultunk vissza a belvárost várfalként védő körúton kívüli világba, a Tavasz utcába, ahol hosszú combú lányok nevetnek majd ránk, még nejlonharisnyájukon is vigyorog a luk.
De leginkább a Hunyadi térre siettünk, aminek közepén futballpálya csalogatott. Méghozzá milyen? Falelátós, kocsmás, aminek árnyékéban minden vasárnap délután összegyűltünk mi, külvárosi kölykök, és bebizonyítottuk, hogy éhesen is lehet labdát kergetni, éppen úgy, mint rózsaszínű álmokat.
És fociztunk, amíg ránk szakadt az este, de soha nem gondoltunk a halálra. Még akkor sem, amikor megérkezett a városba az óceánt járó hajó.
Pedig gondolhattunk volna.
*
– A Bolond Mari meg kiköltözött a Tiszához – nyelte le egy szuszra a felest Vígh Döme. Nagy hír lehet ez nála – harapdáltuk a kiflivéget –, ha nem azzal kezdi, kit is mosott le először a bonctanon. Mert Vígh Döme hullamosó volt. Hosszú, csontos ujjakkal vetkőztette a túlvilágra költözőket, s minden második után egy, csakis egy fél cseresznyére jó volt Maczák Kati boltjában.
– A Tiszához? Oszt mér’? – kiabált ki Zsuzska a raktárból, mint akinek mindenről tudnia kell.
– Hát tudom én? – fordult ki az ajtón Vígh Döme, sietett vissza a hulláihoz, zsíros, hosszú haja, már ami nem kopott le ötvenéves korára ráncosodó fejéről, meg-meglibbent a szélben.
Aztán a titok egyszer csak szétpukkant, mint a szappanbuborék, és szétterült a külvárosban, ráfolyt a járdákra, utakra, sőt még a fák törzsére is, leginkább persze a fülekbe, hogy aztán eljusson a szájakig, amik akkorára nyíltak az ámulattól, hogy azon behajthatott volna szódát cipelő szekér is az elé fogott, prüszkölő lóval.
– A Bolond Mari levelet kapott a tengerjáró kapitányától – hallottuk előbb Maczák Katitól. Ezt a hírt színesítette, csiszolgatta, fényesítette Lajos is, akire a Hunyadi téri pálya kulcsát bízták, és olyan büszkén mondogatta: beosztásom pályagondnok, mintha ezzel a ranggal együtt járna egy hercegi cím is. Idővel persze a levél is előkerült, Bolond Mari mutogatta szélnek, napnak, sötét felhőből csöppenő esőnek, fejkendős öregasszonyoknak, de a nevetése akkor vert csak nagy hullámokat, amikor a mi szemünk elé tolta, és látta arcunkon az irigységet, amitől megsárgult a döbbentünk.
„Drága Mária!
Mikor hajóm kikötött Szeged partjainál, azonnal fölfigyeltem Önre. Láttam csodálatos termetét a rakparton, gyönyörű hajába azonnal beleszerettem. Gyémánt csillogású lehet a szeme is, de azt olyan messziről nem láthattam. Remélem, egyszer azt is megpillanthatom. Merthogy nagyon szerelmes lettem magába. Ugye, eljönne velem Afrikába, az oroszlánok varázslatos földjére?
Örökké szerelmes társa:
Szép Arnold hajóskapitány”
Kockás papírra vetett, szálkás betűkkel írták a sorokat, néhány apró foltot is hagyott a töltőtollból csöppenő tinta, a papír szélei meggyűrődtek, a hajtogatásnál már foszladozott is, de mégiscsak szerelmes levél volt ez, borítékba tett, postára adott, bélyeggel is cicomázott levél, amit Berci, a postás vitt ki Bolond Mariéknak, teljesen hivatalosan. Hogy honnan tudta meg Szép Arnold Mariék címét, de leginkább azt, hogy Bolond Mari igazi neve Cseneskei Mária, felfogni nem tudtuk, ezért aztán a szétpukkant titok helyett újabb titokbuborék nőtt, dagadt a külvárosban, de olyan nagyra, hogy már alig fért el a sugárúti fák alatt.
Bolond Mari hajlott gerince pedig kiegyenesedett, lába lakkcipőbe bújt, fodros szoknyában, bordó retiküllel vonult végig az utcákon minden nap, így sétált el a Tiszához, és – mesélték – minden kirakattal összebarátkozott.
– Egy igazítás a hajon, egy a blúzon, egy talán a retikül szíján, mert nézni kellett a tojilettet – magyarázta Csóti Misi, aki személyes ügyének tekintette Szép Arnold hajóskapitány és Bolond Mari szerelmét.
Lakkcipő? Ócskapiacról, ezer ránccal. Fodros szoknya? Ha belekapott a szél. A retikül pedig? Padláson lelt, megnyomorított jószág. Mint megtaposott macska, lapult a hóna alatt. De Bolond Mari akkor is megszépült. Csorgó nyálát elhagyta valahol a templomkerítés mellett, mint ahogy eldobálta a sztárok széles mosolyú képeit is, amikor megérkezett a második levél.
„Drága szerelmem, most már hamarosan jelentkezem, szóban is elmondom az érzelmeimet. Csak várj rám türelmesen. Szép Arnold hajóskapitány.”
És várta. Hóban toporgó lakkcipőben, hatalmas szemekkel, fagyban keményedő hajjal bámulta a téli kikötő lusta lakóit, az úszóházakat, a Szőke Tiszát, evezőjüket vesztett ladikokat. Köztük a tengerjárót, ami a hajójavító mólója mellett várta, férceljék már végre össze minden sebét, és várta a tavaszt, amikor újra elindulhat az óceánok felé.
– A decemberi hófúvás sem tudta lemosni vastestéről a tenger sós illatát.
Ezt már Bolond Mari mondta Maczák Kati vegyesboltjában, és újabb leveleket mutatott, szálkás betűset, ígérgetőset Szép Arnold hajóskapitánytól, aki nagyon sajnálja, hogy tömérdek teendője mellett nem tud időt szakítani a szerelemre, pedig már nagyon buzog benne a férfiúi vér, és esküszik, addig nem integet afrikai oroszlánoknak, amíg a legszebb szegedi lány kezére nem lehel egy csókot.
– Ejnye, de szépeket tud írni a te kapitányod, lehet, hogy minden útján költőket olvas – harapdálta a szája szélét Maczák Kati, miközben leszelte azt az öt vékonyka szelet parizert, amit Bolond Mari egy kettévágott zsömle közé szorított, és olyan mélyre süllyesztett a szoknyája zsebében, hogy könyöke sem látszott ki a nagy rejtegetéskor.
– Tán attól félsz, meglopnak? – nevetett Maczák Kati, és ezt a nevetést őrizgette Bolond Mari egész télen. Még azon a napon is, amikor valahogy összeszedte minden bátorságát, bekopogott a hajójavító kapusfülkéjének ablakán, illedelmesen bemutatkozott. És elárulta, hogy jövetelének célja Szép Arnold hajóskapitánnyal szeretne rendkívül fontos ügyben beszélni. A portás meg csak nézte, undorral fordult ki a hideg szalonnás rántotta a szájából, és csak annyit mondott:
– Na, el lehet húzni a büdös francba.
Februárban már csak a retikül maradt Bolond Mariból. Vaskos lábait, lógó mellét felére fogyasztotta napi kínja, a hajnali hosszú botorkálás, a töltéseket bontó, felhőket kavaró jeges szél.
Márciusban talpát veszítette a lakkcipő, szíját a retikül.
Áprilisban Bolond Mari egy levelet szorongatott újra – „Drágám, itt a tavasz. Imádlak.” Szép Arnold küldte persze, a hajóskapitány, akit nem láttunk soha, és akit nem látott Bolond Mari sem, de ő legalább körbefonta szerelemmel még akkor is, amikor a vízen frissen festve, nagy dölyfösen elpöfögött a tengeri bárka Titel felé, ahol a Tisza ölelkezik a Dunával, és senki nem tudja, él Szegeden egy lány, akit úgy csúfolnak: Bolond Mari. Csak néztük a híd előtt fejet hajtó kéményt, néztük a parancsnoki hídról integető matrózokat.
De nem találtuk Szép Arnoldot a fedélzeten.
És nem láttuk többet Bolond Marit sem.
Az apja veres szemű részegségében azt üvöltözte a Nejlon kocsma teraszán, hogy mégiscsak van Isten, merthogy eltüntette azt az átok, agyatlan kurvát, oszt nem lesz több gond vele. Maczák Kati szerint Istennek ehhez aztán kevés köze volt. Sokkal több a Tiszának. Merthogy abba fulladt bele Mari, amikor a Boszorkány szigeten, ahol megtalálták a lakkcipőjét, úgy döntött, neki ennyi is elég az életből.
– Az pedig nagy baj – nyelte a cseresznyét Vígh Döme –, ugyanis a vízi hullánál nincs ocsmányabb, az mán szent. Pedig aztat is föl köll valakinek boncolni. Föl bizony. Pedig azok úgy fölpuffadnak...
És mondta, csak mondta, nyelve pörgött, majd akadozott, de mi nem hittük el egy szavát sem.
– Bolond Mari elutazott – bőgött egy szemeteskukára dőlve Csóti Misi. – Afrikába utazott el. A hajóval. Ugye, Pék? Ugye, te is láttad, hogy fölszállt? – kapaszkodott könyörgő szemekkel, tíz körömmel Pék Laci hájas testébe Csóti Misi.
Mi meg úgy tettünk, mintha nem tudnánk már egy hete, hogy Szép Arnold hajóskapitány leveleit Misi apja írta, egy magas, ösztövér, köhögős vénember, aki valaha könyvelő volt, és éppen olyan szép szálkás betűket tudott írni lúdtollal is, mint golyóstollal. De leginkább hallgatni tudott, mióta rettenetesen megverték az ötvenhatos forradalom után bizonyos röplapozások miatt, és akkor úgy megverték, hogy foga se sok maradt, mint ahogy öltönyös munkája sem. Csupán egy nyeles kocsit bíztak rá, konzervgyár udvarán vonszolta télen is, nyáron is a rápakolt ládákat.
És persze rábízta Misi a titkot, a leveleket.
– Rábíztam a fogalmazást is, mert senki nem tud úgy mondatba szorítani ölelkező szavakat, mint az én öregem. De én nem akartam semmi rosszat, csak vicc volt, ugye, ezt elhiszitek? – könyörgött Misi szeme, amikor Pék Laci először ütötte meg, és le is köpte, bele is rúgott, hogy azt mondhassa végül: na, ennek a szemét Csótinak egyelőre elég lesz, mehetünk.
Mi pedig elballagtunk a Tiszához, a sor végén a kövér Pék szuszogott, fázósan húztuk össze vállunkon a kabátot, tűrtük a hideg szelet, ami északról rohant rá a városra. Északról, ahol még senki nem találkozott oroszlánokkal.
Nyitókép: Fotó: Bátyi Zoltán archívuma
