Sokan és méltán bosszankodunk a kijelentő módban használt nem tudhassuk, nem lássák-féle igealakok, a suksük-ragozás miatt. De már jó pár éve derűre fakasztanak az ellenhatásként keletkezett tyuktyük-formák, mint például: Hogy ne mondhatják rólunk, a ne mondhassák helyett.
Dr. Schéda Mária, egy székesfehérvári tanár írta: „Az utóbbi években figyeltem fel a »tyuk-tyükölés« jelenségére. Bizonyára gondolja (mert nyilván észrevette), hogy arról van szó, igen gyakran kerülik a beszédben a felszólító mód -suk, -sük alakját akkor is, amikor ezt nem szabadna tenni, és tyuk-tyük-kel helyettesítik. Teszik ezt magukat műveltnek tartó emberek, rádióban megszólaló politikusok, sőt művészek.”
A megfigyelés pontos; a tyuktyük elítélése jogos; mégis hadd fűzzek hozzá némi megjegyzést, a jelenség teljesebb megértése érdekében. Akik hallották vagy olvasták a suksük-formák helytelenítését, tehát a -t, -st, -szt végű igék essező, esszező ejtését a kijelentő módban (nem szeressük az efféléket; nem eresszük el a kezünket, az eresztjük, szeretjük helyett), s akik tehát nem akarnak beleesni ebbe a tévedésbe, hibába, akkor sem merik használni az essező formákat, amikor jogos volna, azaz a felszólító módban, s ilyen alakokat mondanak: Ne eresztjük el a kezünket! – Ne szeretjük a szélsőségek hordozóit!, ehelyett: Ne eresszük el a kezünket! – Ne szeressük a szélsőségek hordozóit!
Ez a túlbiztosítás, felesleges óvatoskodás más esetekben is megfigyelhető. Jó pár éves gumicsont sokak számára a -ban, -ben, -ba, -be ragkettősség. Írásban hol? kérdésre -ban, -ben, hová? kérdésre -ba, -be a megfelelő. Így: Iskolában voltam, illetve: Iskolába megyek. Beszédben azonban hol? kérdésre is a -ba, -be alak járja: iskolába voltam; a városba voltam. Az -n a -ban rag végén ugyanúgy elmarad, ahogy sok egyéb esetben is elmarad a mássalhangzó a szó végén: aszonta – azt mondta helyett; mer hát – mert hát helyett, magábavaló – magában való helyett, sőt a tejberizs is igazán tejben főtt rizs volna. Ez eddig a -ban, -ben körül folyó vita; de most jön a tyuktyük rokona: Bemegyek a városban – halljuk, sőt ilyeneket olvasunk újságokban: „Azon töprengenek, hogy családjukat nem lenne-e jobb az Egyesült Államokban visszaküldeniök.” Világos, hogy ezekben az esetekben a -ba lett volna a helyes. Bemegyek a városba, visszaküldeniök az Egyesült Államokba.
Ez a „szépen beszélés, helyesen szólás” igénye más esetekben is előidéz hasonló túlbiztosításokat. Tudjuk, az ikes igék ragozása ingadozik az ikes és az iktelen forma közt, s az eredeti ikes alak ma már jobbára a választékos, igényes stílus kellékének számít, például ő is ennék a finom süteményből – az enne helyett, vagy: megkérték, hogy játsszék valamit Liszttől – a játsszon helyett. Ha az ennék, játsszék választékos, akkor hát mondjuk ezt is: jöjjék, menjék, búsuljék! Halljuk is, de talán gyakrabban a keleti, északkeleti országrészben, minden bizonnyal nyelvjárási hatásra is – írja Sebestyén Árpád professzor Értsünk szót című könyvecskéjében.
Ugyanígy a választékos beszédre törekvés jegyében születnek az ilyen -nók, -nőkös alakok: Feltennők egy kérdést; Mondanók egy megjegyzést, ehelyett: feltennénk, mondanánk. Ugyanis a -nók, -nők rag a tárgyas ragozás része a feltételes mód többes szám első személyében. Helyesen tehát ilyen esetekben élhetünk vele. Megnézhetnők a kiállítást; Kérdezhetnők Kovács Pétert.
Bár az említett esetekben valami jóra, szépre irányul a beszélők törekvése, mégse mondhatjuk, hogy helyeseljük a túlbiztosítás formáit. Ugyanúgy nem, ahogy évek óta tiltakozunk, ha egyébként „normálisan” beszélő emberek hivatalos körülmények közepette nyakatekert, modoros mondatokat formálnak, mint előadásra került, még nem történt döntés, csatornázottsági ellátottság. (Tinta Blog; az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. Tinta Könyvkiadó, 2013)
Felszólító módú igealak kijelentő helyett. Az igék nagy részének kijelentő és felszólító módú alakja a tárgyas ragozás jelen idejének egyes szám 3. és többes szám 1., 2., 3. személyében (magas hangú igéknél csak többes szám 1. személyében) a toldaléknak (olykor hasonult) j eleme miatt egybeesik, pl. várja, várjuk, várjátok, várják – várja (meg)!, várjuk (meg)!, várjátok (meg)!, várják (meg)!; rázza, rázzuk, rázzátok, rázzák – rázza (fel)! stb.; ill. kérjük – kérjük (meg)!; nézzük – nézzük (meg)!
Részben ezeknek az igealakoknak a hatására, részben talán ejtéskönnyítésül – főként az északi és északkeleti nyelvjárásokban, továbbá a budapesti köznyelvben – a -t végű igék felszólító alakjait sokszor kijelentő értelemben használják: ezt mindenki mondhassa (helyesen: mondhatja); mi ezt nem szeressük (= nem szeretjük); miért nem a jobbikat válasszátok (= választjátok)?
A két igemód alaki megkülönböztetéséhez a közlés pontossága érdekében szigorúan ragaszkodnunk kell, tehát a „suksük”-, ill. „szukszük”-özésnek okvetlenül gátat kell vetni. Néha, a fenti hibától való óvakodás miatt, az ellenkező helytelenség is felbukkan, pl. ne bántjuk! e helyett: ne bántsuk! A lát, meglát felszólító alakjait is igen gyakran alkalmazzák kijelentő értelemben, főleg a népnyelvben, de – különösen fölényes, kioktató közlésben – a kevésbé választékos köznyelvben is: lássa, megmondtam!; lássa, lássa, nem hallgatott rám!; meglássa, vihar lesz!; meglássa, ebből nagy baj lesz!; stb. E nyomósító igealakok ma már csupán indulatszói szerepűek, igei jellegük alig érződik. Mégis jobbnak, helyesebbnek tartjuk ilyenkor is a kijelentő látja, meglátja használatát. (Nyelvművelő kéziszótár, Tinta Könyvkiadó, 2005)
