Dr. Zet Ambrus volt a neve, de a háta mögött csak „Ámbrás Cetnek” hívták, hiszen Nagy Hal volt a saját szakterületén. Külföldön is sokra tartották, nemzetközileg elismert szaktekintélyként számoltak vele.
A doktor urat, az Antropológiai Intézet vezetőjét, kollégái, beosztottjai is vonalas, abszolút korrekt, nagy tudású embernek tartották. Mint ahogy az is volt… Élt-halt a foglalkozásáért, a munkája nemcsak feladat, hanem egyidejűleg a hobbija is volt.
Nem volt hát meglepő, amikor kezdeményezte, hogy az Intézeten belül létesüljön egy aprócska – belépődíj ellenében, mindenki által látogatható – múzeum.
Sőt, ő személyesen is mindent megtett annak érdekében, hogy a tárlók kellően, minőségi tartalommal legyenek feltöltve.
Köztudott volt, még a sajtó is megírta, hogy egyik külföldi utazása során, saját pénzén vásárolt a múzeum részére olyan különleges, kiállítandó anyagot – csontokat, egész csontvázat –, amelyekkel, az ő közbenjárása nélkül, a hazai közönség sohasem ismerkedhetett volna meg.
Kollégái, beosztottjai nem egyszer mosolyogva – de nem gúnyosan – mesélték el otthon, hogy az igazgató úr időnként csupán kedvtelésből is végigjárja a múzeumi termeket, és nem kis büszkeséggel gyönyörködik az ott kiállított gyűjtemény darabjaiban.
Egy jó munkahelyi közösségben nem ritka, hogy az év végét együtt ünneplik meg. Ez így volt az Antropológiai Intézetben is, ahol szilveszterre kellemes együttlétet, partit szerveztek.
A szakma egy-két külföldi képviselőjét is meginvitálták, s közülük egy el is fogadta a meghívást.
Viszonylag korán indult a buli, így nem csoda, hogy közeledvén az éjfélhez, már volt, aki teljesen elázott, részegre itta magát.
Ezen vendégek egyike volt a meghívott, külföldi szaktekintély. Az úriember teljesen elfeledkezett „úri mivoltáról”. Összevissza hadovált, s még olyan dolgokba is belement, ami senki másra nem tartozott. Lerúgta a cipőjét és gurgulázó nevetgélés közben közhírré tette, hogy nyomja a lábát az alkalmi cipő, mivel a bal lába kisujján egy csontkinövés van.
Na, erre aztán senki nem volt kíváncsi, de betudták a spicces voltának. Gyorsan elterelődött róla a figyelem, amikor pár perc elteltével, azt sikerült ismét magára vonnia.
Váratlanul, ki tudja honnan, előkotort egy fegyvernek látszó tárgyat, és kijelentette, hogy nagy durrogtatással akarja köszönteni az új esztendőt.
Persze, amikor meglátták nála, azonnal el akarták venni, de az eszközért folytatott birkózás közben, váratlanul, a kézifegyver elsült.
A száguldó lövedék nagy robajjal szétrobbantotta a kis múzeum legféltettebb kincsét őrző vitrint. A lehulló üvegszilánkok maguk alá temették a szintén apró darabokra széteső, híres, féltve őrzött csontvázat, a tárlat büszkeségét.
Az igazgató úr a döbbenettől előbb elsápadt, majd ábrázata lángvörössé vált. Később volt, aki könnyeket is vélt felfedezni a szemében. Karonragadta dülöngélő külföldi kollégáját, és közölte a jelenlevőkkel: folytassák az ünneplést, ő elviteti a szállodájába a magára is veszélyt jelentő úriembert.
Jó negyedóra múlva tért csak vissza, egyedül. Kicsit már lehiggadva csatlakozott az ünneplőkhöz. Még időben, mivel elkezdtek visszaszámlálni, és már ott is volt az új év első hajnala.
Harmadnap telefon érkezett a közeli szálloda figyelmes, gondos recepciósától, aki vendégük, a külföldi szaktekintély holléte felől érdeklődött.
Szilveszter napja óta ugyanis nem látták, a szállodában azóta nem jelentkezett. Az ok nem csak a kifizetetlen számla volt, emberként is felelősséget éreztek a náluk megszálló vendégeik iránt.
Az Intézet igazgatója – nem említve az ominózus botrányt, a szilveszter éjszakai „lövöldözést” –, csak annyit mondott: ő azon az éjszakán taxiba ültette a férfit, azóta pedig nem is hallott felőle.
Napokkal később, a hatóság is bekapcsolódott a keresésbe, de nem találták sehol. Amúgy az illető nagy világjáró volt. Talán a taxival, vagy egy másikkal, átvitette magát a határon, azután – kissé lehiggadva –, nem is haza ment, hanem egyenesen továbbutazott valamelyik külhoni országba, hiszen az egész világban otthon érezte magát.
Majd csak előkerül valahonnan, ez már nem a vendéglátók gondja…
Pár héttel később, az Intézet kis múzeumának megrongált vitrinét újra cserélték. Fél évvel később pedig az igazgató úr a belevalót is meghozta – a saját döntése alapján, és már megint a saját költségére. A beszerzési helyet nem jelölte meg, csak annyit mondott, külföldről való.
Az új kiállítási darab – egy preparált, teljes férficsontváz –, maga volt a tökély.
Még az sem rontotta az összképet, hogy a bal lábfej kisujján, egy különleges, ritka csontkinövés dudorodott….
