Hiába a nyár heve, az ember olykor mégis kimerészkedik a rekkenő forróságba. Kimerészkedik, mert kissé meggondolatlanul elvállalt feladatokat, melyekkel szolgál másokat, szolgálja a tájra, emberre kíváncsi, alkalmasint messziről érkezőket. Méghozzá úgy, hogy közben ő maga is messziről jön haza!
A kíváncsiskodók pedig jönnek, mert valahol velünk rokon lelkek ők, akik fittyet hányva a 41 fokra, képesek egy napon Tóthfaluból Zentára, majd egy másikon Magyarkanizsára kerékpározni. Igaz, a huszonöt kilométer alatt ivóvizük felforrósodik, szakad róluk a veríték, de mégis megteszik a távot. Képesek rá, mert hajtja őket a tudásszomj… Mert ismerkedni akarnak a rónaságban élők történetével és mindennapjaival, építészeti és mindenféle egyéb emlékeivel. Észak-Bácska azon szegletével, ahol mi is élünk, ahol sok tízezer magyarral együtt népesítjük be a tájat, már századok óta.
Ha úgy tetszik, Hazajárók ők, a szó legnemesebb értelmében, hiszen tudják, hogy fontos az itt élők számontartása. A baráti beszélgetések jót tesznek az önbecsülésnek, a Bácskában elköltött forintok száma pedig, a helyben maradást segíti!
De ne szaladjunk ennyire előre, mert a történetnek sora van, akár a túróstésztaevésnek! Valahogy úgy, ahogy felénk szokás mondani…
Sora, mert ez a mostani történet a Palócföld pereméhez simuló Galga mentén kezdődött, méghozzá egy májusi találkozás, kvaterkázás idején, amikor hírét vettük, hogy a kerékpárosokat tömörítő, szabadidőt okosan kitöltő, civil egyesület tagjai hozzánk készülnek a déli végekre.
Aztán nemsokára jött egy e-mail, melyben már a háromnapos túra, program tervezete is kezdett körvonalazódni. Zenta, Szabadka, Magyarkanizsa látnivalói, mint úti célok jelentek meg a felsorolásban. Ezt pontosítottuk, csiszolgattuk, hogy aztán egy egészen más valami kerekedjen ki a történetből.
Te is elmentél
A nap szikrázik, a levegő perzselően forró. Észre sem venni, hogy a városháza előtti szökőkút hűti, szűri a meleget. A csoport időben érkezik, méghozzá Bogaras felől, hogy Tóthfaluból a lehető legrövidebb utat kelljen végig tekerni.
Vízzel várjuk a drótszamarak gazdáit! Klárikával versenyben töltjük a szomjazók kulacsait. Régi, szakállas vicc csattanója jut eszembe: Ha itatik, akkor itatik mind!
A főteret járjuk körbe, ahonnan a tiszai rakpartra baktatunk. A révész szobra körül gyülekezünk. A város története, benne a zentai csata fontossága befogadó fülekre talál, de aztán gyorsan a mára terelődik a szó. Pontosabban a közelmúltra, a kettős állampolgárságra.
A saját példámat mellőzve, inkább baráti társaságunk történetét mondom el. Azt, hogy gyermekeink a szélrózsa minden irányába elszéledtek. Ami részben a továbbtanulás miatt, részben pedig a kettős állampolgárság nyújtotta lehetőségek okán következett be.
Így aztán a négy család nyolc sarjából heten vannak külföldön! Hozzáteszem, hogy ez az általános gyakorlat. Annak kell örülni, ha fészekhagyó madárkáink nem röppennek ki a Kárpát-medencéből... A vendégek nem csodálkoznak, inkább megértően bólogatnak. Nagyon is ismerős a jelenség.
Mindeközben a múzeumba érünk, ahol átadom a társaságot kedves kolleginámnak, aki néprajzos-muzeológus, a zentai néphagyományok ismerőjeként, avatottan vezeti a látogatókat, bemutatva a kiállítás gazdag tárgyi anyagát.
A tárlatvezetés lassan egy jóízű beszélgetéssé alakul át. Ágnes elárulja, hogy én is dolgoztam az intézményben, majd sommásan megállapítja: aztán te is elmentél!
Szerencsére nem ez a súlyos megállapítás lesz a végszó, mert még előttünk az időszaki kiállítás megtekintése: Tripolsky 100!
Sokat beszélünk Gézáról, a művésztelep mozgalomról... Mindenben ott a mikrotörténelem, a ma és a tegnap, meg talán a holnap eredője is. Közben a csoport vezetője többször jelezi, hogy indulni kellene a szálláshelyre, de ekkor Ágnes kedvesen megjegyezi, hogy még van a múzeumra szánt időből 15, 8 vagy 2 maradék perc, amit – engedve a szelíd erőszaknak – tartalmasan kitöltünk!
A visszaút – mivel Oromhegyes magas dombját érthető módon nem vállalják be –, megint a szelídebb lankák között, a Bogaras felé vivő aszfaltcsíkon zajlik. Tudják: járt utat járatlanért el ne hagyj!
Mivel Szabadkára nem kísérjük el a csoportot, így van idő átgondolni a zentai tapasztalatokat. Azt, hogy a kevesebb, néha több! Magyarán: nem kell mindent egy levegővétellel elmondani. Annál is inkább nem, mert valami fontos úgyis mindig kimarad…
Nos hát, a portya harmadik napján, a Jézus-szíve-szobor előtti kis oázisban várjuk a csoportot, Magyarkanizsa fülledtséggel átitatott, intimitást sugárzó, igazán zöld terén. Újra itatás, pihegés a lombsátor alatt, aztán ismét egy kimerítő, gyalogos várostörténeti séta! A Cnesa udvarán, a hársak alatt maradnak a kerékpárok, mi pedig a főtér, a park, a Halász tér és a Beszédes-szobor köré szerveződött mikrokozmoszt járjuk be! A szobrok remek apropót jelentenek! Beszélek Koncz István költő kígyózó hamucsíkjáról, Cigonya többször eladott festményeiről, Miloš Dimitrijević '48-as nemzetőri szolgálatáról, a cigánylányról, majd az írótáborról…
Igyekszem kapcsolódási pontokat találni. Így aztán Beszédes József vízmérnök életpéldájából, a Podmaniczky szálat hangsúlyozom, hogy lássák, mit nem szabad felednünk, mi az, ami akkor is a nagybetűs élet része, ha nem is volt eddig tudomásunk róla. Természetesen azt is hozzáteszem, hogy milyen jó lenne, ha Aszód és Magyarkanizsa felvenné egymással a kapcsolatot, hiszen ebből az eseményszálból profitálhatna az uniós, és az unióba igyekvő település is.
A körséta az Art Cafe teraszán ér véget. Kávéval – ami feleségem szerint egyike a legjobbaknak az öreg kontinensen! –, limonádéval és nem kevesen, jóféle, apatini sörrel öblítjük le a séta porát! A vendégek megjegyzik: Miért nincs ilyen kávézó Aszódon?
Erre a kérdésre ugyan nem tudjuk a választ, de hirtelen nagyon büszkék leszünk kedvenc helyünkre!
Megtartó nyelv?
Idén valahogy minden összejött! Az anyaországiak látogatása, és az unokák vakációja az egymást követő napokban telt. A beszélgetésekből már sejthető volt, hogy a gyerekekkel is ki kell menni a Csákó-halom vagy Bergel domb 107 méter magas csúcsán lévő emlékhelyre.
Útközben hallgatom a fiúk beszélgetését, figyelem lassan kialakuló, ám egyre erősödő, németes akcentusukat.
– Grundschule-be jársz? – kérdem a legelevenebbet.
– Volksschule-ba! – jön a válasz.
Megérkezünk a domblábhoz, majd mintha lábatlan brigád lennénk, felhajtunk az emlékhelyhez. A faragott huszár és a kopjafák körül szalmasárga, kiégett fű fogadja a látogatót. A kőből rakott csigavonalas mellvéd táblái magyar és szerb nyelven tájékoztatnak arról, hogy a helyszín történelmi. A járási legelő és a Tisza ártere egykor ádáz csata helyszíne volt. Valahol a közelben ütközött meg a keresztény sereg a törökkel 1686. október 15-én.
Állunk a magaslaton, mutatom a láthatár mélyzöld csíkját, mondom: ott a Tisza. A fiúk egymásra néznek, majd rám. Valahogy úgy, mintha azt kérdeznék: Igen, és?
Még mondom, hogy ekkor adta fel a török Szegedet, ekkor szabadult fel a Duna‒Tisza köze... Aztán megyünk a táblák szövegét olvasgatni, majd a dombvállon álló huszár elé felsorakoznak és szalutálnak, úgy, ahogy nagyapjuk mutatta.
Kanizsára menet még be kell térnünk a Lupuj-sorra, mert egy igen barátságos tanyai kutyát szeretnének újból megsimogatni.
Ahogy mondani szokás, a kutya lopja el a show-t. Hallgatok is egy sort, hogy aztán a helyzetet mentve kérdjem: megéheztetek-e kis huszárok?!
Hirtelen hangosak lesznek, jókedvűen kiáltják: igen! Mindeközben galád módon az figyelem, hogy azért a középzárt ë-jeik szépen kihallatszanak beszédükből, szebben, hangsúlyosabban, mint az enyémből… Talán ezek a nyelvi színek, ízek mutatják igazán a maradék otthonosságot.
Matek az idővel
A dolgok jelen állásáról gondolkodva az jutott eszembe, hogy évtizedekkel ezelőtt, egy tavaszon kivittem a helyszínre az akkor végzős, egyetemista fiamat. Sem kopjafák, sem pedig huszár nem volt még a dombtető hajlatában. De emlékeztünk, beszélgettünk. Abban reménykedve, hogy van esélyünk az idővel szemben. Ezért és többnyire így vívjuk még mostanság is csatáinkat, nyelvért és nemzettudatért. Hasonló okból hagyunk jeleket a tájban. Tesszük mindezt addig, amíg tehetjük.
Javíthatatlanok vagyunk, még akkor is, ha sehogy sem jön ki a matek.
Még mindig a baráti társaságunk példájánál maradva: négy házaspár nyolc gyermekéből ma már hét külföldön él. Ami egyben tíz unoka majdani idegenbe szakadását is jelentheti. Bármilyen fájó kimondani, de részünkről, a dolgok jelen állása szerint úgy tűnik, elment az utánpótlást jelentő jövő nemzedék. Aztán ki tudja, hogy nem fordul-e a világ kereke épp az általunk jónak vélt irányba?
Ám az is lehet, hogy maradunk örök idealisták?! Valahogy úgy, ahogy a költő, Domonkos István Kormányeltörésben című versében olvashatjuk:
(…)
én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon
(…)
Mert valljuk be: sok-sok éve állunk vágyaink talapzatán, a nagybetűs élettől kapott józanító nyaklevestől kissé kótyagosan. Ám még mindig abban reménykedünk, hogy az idővel vívott csatákból, ha nem is mi, de talán az utánunk jövők egyszer győztesen kerülhetnek ki!
Nyitókép: Pillanatkép az Art Cafe teraszán/ Fotó: Huszár László, 2026
