Pécsi emigránsok – A Baranyai Szerb‒Magyar Köztársaság 1921 szeptemberében történt fölszámolása után a menekültek százai kerestek maguknak otthont és megélhetést az új délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság által létrehozott Vajdaság – a Bácska és a Bánát – területén. 1922-ben, három hónappal a Baranyai Szerb‒Magyar Köztársaság bukását követően, a Pécsről elmenekültek közül Hesslein József és Somfai János Nagybecskereken jelentette meg a rövid életű, mindössze kilenc számot megélt Fáklya című lapot, amely az „általános emberi” magatartás propagálásával kívánt kultúrairányító szerepet vállalni. Hozzájuk csatlakozott az ugyancsak emigráns Volák Gyula is. 1922 áprilisában Csuka Zoltán Újvidéken megalapította a Kassák Lajos Ma című lapjának programját követő Út elnevezésű folyóiratát, amely megjelenést biztosított egyebek mellett Láng Árpád (Lőrinc Péter, máskor Lőbl Árpád), Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamás István és Arató Endre számára. Avantgárd törekvéseik azonban nem találtak szélesebb érdeklődőkre, az „illatkoncert” és az ehhez hasonló matinéik a közönybe fulladtak. A Délvidék magyarjait annál súlyosabb gondok nyomasztották, semhogy a heppeningekben leltek volna választ a zaklató kérdésekre. Ezt Csuka Zoltán hamar belátta, s az évtized végére már Szenteleky Kornél leghívebb munkatársává, nem egyszer nagy kezdeményezéseinek támaszává vált. 1925-ben a Szabadkán megjelenő Szervezett Munkás című lap gyűjtötte maga köré az emigránsokat – elsősorban és ismételten Haraszti Sándort, Mikes Flórist és Láng Árpádot, akik az Út című aktivista folyóirat bukásából azt a tanulságot vonták le, hogy a végtelen világegyetemre nyitott „Ember” hedonista gesztusainál hatékonyabb a „társadalmi folyamatokba beépített akció” – ezért ismét osztályharcos művészek lettek.
Az újságírók közül Haraszti Sándor, Mikes Flóris, Tamási István, Farkas Frigyes, Pázmány Zoltán, László Ferenc, Vidor Imre, Flamm József és Diószeghy Tibor már 1922-ben Szabadkán, Fenyves Ferenc lapjához, a Bácsmegyei Naplóhoz szegődtek, s kialakították a délvidéki magyar irodalom „fejlődését vitákkal ösztönző szellemiséget” – ahogyan Vajda Gábor fogalmazott 1975-ben megjelent A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra című tanulmányában. Valójában arról volt szó, hogy az emigráns írók-újságírók, akiknek többsége – Lőrinc Péter megfogalmazása szerint – egyszerre „elvesztette proletár öntudatát, osztályharcosságát, és csupán a megélhetésre gondolt”, híven osztotta a liberális napilap tulajdonosa és szerkesztője nézetét, és igazi világpolgárként gáncsot vetett minden helyi kezdeményezésnek, így Szenteleky Kornél irodalomszervezői tevékenységének is, amely a helyi erőknek és tehetségeknek biztosított volna terepet és megszólalást, kifutási lehetőséget és kiteljesedést.
Valóban találó a meghatározás: ami a délvidéki magyar írók és újságírók, az írásaikkal szerepet vállaló közéleti személyiségek számára sorskérdés volt – a jugoszláv királysághoz csatolt magyarság életének megszervezése –, az rendre az idegenből jött, és a megélhetési kiszolgáltatottságban élő pécsi emigránsok bírálatának, gáncsainak és árulásának volt kitéve. A lojalitásáról ismert Fenyves Ferenc lapja, a Bácsmegyei Napló szünet nélkül bírált, és buktatott meg minden magyar intézményteremtő kezdeményezést. Haraszti Sándor a Napló 1922. évi karácsonyi számában aktivista hevülettel ostorozta a vajdasági magyar irodalmat, rá egy évvel pedig Csuka Zoltán Megyünk című verseskötetéről H-i szignóval írt nem kevésbé heves bírálatot, amelyben a „megfeketedett vajdasági napok alatt, a magyar irodalom bitangjában” véli magát az igazság letéteményesének. Írására ugyancsak a Napló munkatársa Havas Emil 1924 januárjában reagált a Franyó Zoltán szerkesztette aradi Géniuszban. Elszánt hangon védelmezte a vajdasági magyar kultúrát, s kellő határozottsággal megállapította, semmilyféle erkölcsi alapjuk nincs bírálni és becsmérelni a mi kultúránkat azoknak, „akik nem e földből nőttek ki, nincsenek idekötve, csak a jelenükért dolgoznak, de nem ismerik a múltunkat, s nem számolnak a jövőnkkel.” Ez azután a viták hosszú sorának a nyitányát jelentette.
A Haraszti–Havas szóváltással szinte egy időben 1923 decemberében a Vajdasági Kultúra című erősen a katolikus egyház befolyása alatt álló lap d. szignójú szerzője Vajdasági Írók Almanachja című frissen megjelent kiadvány kapcsán szóvá tette, hogy a benne szereplők „nem vajdaságiak, mert a szélrózsa minden irányából idesereglett idegen fiókák és írók (…). Ez az almanach egyáltalán nem reprezentálja a vajdasági és magyar irodalmat. Kevés kivétellel csupa olyan név »képviseli« benne a vajdasági irodalmat, akik pécsiek, pestiek, tehát egyáltalán nem vajdaságiak, és akik nemcsak azelőtt, de most is teljesen ismeretlenek a magyar olvasóközönség előtt. (…) A Vajdasági Kultúra tiltakozik az ellen, hogy idegen emberek adják itt ki magukat vajdaságinak, és munkáikat a Vajdaság irodalmát reprezentáló literaturának (…).” Szerencsétlen kísérletezésnek tekintette, hogy emigráns kalandorok és „felfújt nagyságok” mint valódi vajdaságit és magyart akarják magukat és termékeiket a naiv és jóhiszemű magyar közösség nyakába varrni. „Köszönjük az »előkelő idegen«-ek a szíves és erőteljes érdeklődését a vajdasági magyarság garasai iránt, de talán próbálkozzanak ezentúl a mások, ne a magyarok bőrére bazírozni kisded üzleteiket, kevesebb félrevezetéssel és kiabáló üzleti szemponttal, mint ez a silány naptárocska”.
Az éveken át tartó, folyamatos ellenségeskedés kapcsán Szenteleky Kornél 1928. február 21-én a következőket írta Csuka Zoltánnak Újvidékre: „A B. N.-ről írva véleményét mindenben aláírom. Csakugyan nagyon szomorú az a sok silány, vértelen, unalmas és erőtlen írás, ami vasárnapról-vasárnapra a kövér újságot megtölti. Sajnos nekem semmi befolyásom sincs a szerkesztésre és kicsit kedvtelen is vagyok arra, hogy harcot kezdjek a kiskorú kékharisnyákkal, a költővé ütött tehetségtelenekkel, akik – tekintve –, hogy a nagytőke protektorátusát élvezik – mégis csak erősebbek mint mi.” Az ósziváci irodalomszervező, a Mi Irodalmunk című folyóirat szerkesztője a belátásban reménykedve ekkor még igyekezett szelíd megértést tanúsítani, leveleinek tanúsága szerint személyesen is kérte Fenyves Ferencet a Bácsmegyei Napló nemtelen támadásainak beszüntetésére. 1928. november 3-án ugyancsak Csuka Zoltánhoz intézett levelében arról számolt be, hogy találkozójuk során „Fenyves roppant kedves volt. Két óra hosszat folyt a legudvariasabb és bókolós hangú eszmecsere”, amelynek az lett az eredménye, hogy „egyelőre tehát csendre van kilátás” . Ám hogy ezt maga sem hiszi el, arról ugyanennek a levélnek a folytatása tanúskodik: „Debreczenivel is beszéltünk, aki a legnagyobb felháborodással beszélt Bródyról és Fenyvesről, az utóbbi szerződésileg tiltotta meg neki, hogy a V.[ajdasági] I.[rás]-nak dolgozzon. […] Magam is úgy látom, hogy itt az új utakat, új életformákat keresők harcáról van szó a konzervatívokkal szemben.” Szenteleky 1928. november 27-én Fekete Lajosnak írta Újvidékre: „Még ma írok Fenyvesnek, amelyben szeretettel arra fogom kérni, hogy becsülje meg munkánkat, hitünket, amiképen mi is megbecsüljük az övét. Mi erősnek hisszük magunkat, mert az erkölcsi igazságot érezzük a mi oldalunkon és azt hisszük, hogy ez erősebb segítőtárs, mint a tőke. Kérni fogom őt, hogy ne engedje odáig fajulni a dolgokat, hogy komoly harc fejlődjön, hiszen ez nem lehet az ő érdeke, s ezért szüntesse be provokáló, sértő, lekicsinylő írásait, nagy, lelkes, kézzelfogható teljesítményünkkel szemben.”
Majtényi Mihály a Magunk nyomában című emlékiratában a kései megbocsátás elnéző derűjével fogalmazott: „Ó, hogy rajzottak [az emigránsok] ott a subotocai korzón, a központban… Ott ültek a kávéházi »művészasztalok«-nál, lapot alapítottak (hetilapokat, persze, riportújságokat, mint Noviszádon), átléptek, kiléptek, beléptek a különböző szerkesztőségekbe, »húzták« egymást különböző »lemarasztalásokkal«, mesterei voltak az újságcsinálásnak és az előlegkérésnek. És olyan csudálatos zsargont beszéltek! »Apuskám, pacák, muki… na, ne mondja jóember!« – beleszőtték ezt a nyelvet a mindennapokba, éppen úgy, mint írásaikba, a hírfejekbe… bökverseik sokszor közbeszéd tárgyát képezték a városokban… Komoly irodalmat… »keveset csináltak«. […] a könyvkiadás ereje legfeljebb egy-egy almanachra futotta akkor a polgári lapok karácsonyi és húsvéti mellékleteként. Eleinte a legtöbben »aktivisták« voltak, és ez a szó a kassáklajosi hangot és a szabadverset jelentette, s mert a polgári lapok húzódoztak attól, hogy ennek az »irodalmi nyelv«-nek helyet adjanak, arra kellett nekik a hetilap, riportlap, irodalmi újság. (Az Utca, Fekete Tivadar lapja, Heszlein (sic) József lapja, a Fáklya, aztán többek összefogása, az Út). Itt élték ki valóban irodalmi ambícióikat.” A heves lendület persze az évek múltán lecsendesedett, némelyek egészen konszolidált „polgári” életet éltek, de egy valamiben engesztelhetetlenek voltak: továbbra sem tudták elképzelni a közös munkát a helyi írókkal, újságírókkal és szerkesztőkkel. Kiengesztelhetetlen szembenállás volt – egyebek mellett – mindvégig a Bácsmegyei Napló és az újvidéki konzervatív napilap, a Reggeli Újság között.
A harmincas években azután lassan minden megváltozott – megfogyatkoztak a szerkesztőségekben a pécsi emigránsok. Voltak olyanok, akiket 1929 januárjában a királyi diktatúra bevezetését követően toloncoltak ki az országból, s voltak, akiket a marseilles-i királygyilkosság után dobták át – most már kíméletlenül – a határon. Olyanok is akadtak, akik maguktól távoztak a Délvidékről, visszatértek Budapestre, mert időközben kiderítették, hogy „talán nem is volt olyan nagy bűn tízvalahány év előtt a baranyai köztársaságot vagy a magyar kommünt támogatni”, s a történtek ellenére Horthy Magyarországa még mindig biztosabb megélhetést nyújt a számukra, mint a délszláv királyság. A bénultság azonban, amelyet jelenlétükkel teremtettek, még sokáig éreztette hatását. A pécsi emigráns írók és újságírók mélységesen megosztották az egyébként is önbizalmát vesztette délvidéki magyar társadalmat és közéletet. Haraszti Sándor, aki hosszú éveken át alakítója volt a délvidéki magyar szellemi életnek, Szabadkáról történt távozását követően, 1930-ban a Nyugatban jelentette meg A vajdasági magyar irodalom tíz éve című tanulmányát, melyben már maga is így fogalmazott: „az élet és az irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban.”
1942-ben Budapesten Herceg János szerkesztésében megjelent A diófa árnyékában című délvidéki elbeszélés gyűjtemény, melynek A szerkesztő előszava című bevezetőben Herceg a 1920-as évekre visszaemlékezve a következőket írta: a Bácsmegyei Napló „szerkesztőségében akkor még túlnyomórészt emigránsok ültek, akiknek ehhez a területhez nem volt egyéb közük, minthogy átmenetileg a vendégszeretetét élvezték. Nem tudtak és nem is akartak gyökeret verni itt, világpolgárok voltak, s megszokott »széles horizontjukba« jobban illett Európa, mint három csonka megye kevert népességével és letört magyarságával. Nemcsak a politikában voltak forradalmárok, hanem az irodalomban is, ők hozták magukkal a különböző izmusokat, ők voltak a Délvidék első irodalmi szervezői. Fiatal, bontakozó tehetség alig vonhatta ki magát hatásuk alól. Persze a zavaros irodalmi irányzatok mellé át kellett venni tőlük gyakran azt a politikai beállítottságot is, amely nem mindig vált a magyarság hasznára. A fiatalabb embereknek tetszett a »világpolgárok« szabadsága, fölénye, minden helyi jelleget lefitymáló magatartása, és évekbe tellett, míg rádöbbentek, hogy e magatartás mögött csupán könnyelmű felelőtlenség húzódik meg, semmi más.” A pécsi emigránsok emléke azonban a Jugoszláv Szocialista Szövetési Köztársaság bukásáig eredendően meghatározta a délvidéki magyar irodalomtörténet-írást, mi több: az irodalomról való gondolkodást is.
Irodalom: Haraszti Sándor A vajdasági magyar irodalom tíz éve; Nyugat, 1930. XXIII. évfolyam, 3. szám, 207–208. p.; A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők. Szerkesztette Herceg János. A szerkesztő előszava; Budapest – A magyar könyvbarátok részére kiadja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n. [1942]; Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. Sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán; Zombor – Budapest. Kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 403 p.; Lőrinc Péter: Válságok és erjedések; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1962. 375 p.; Majtényi Mihály: Magunk nyomában; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1962. 264 p.; Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1968. 286 p.; Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés; Budapest – Magvető Könyvkiadó, 1986. 254 p.; Vajda Gábor: A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1975. december, VII. évfolyam, 25. szám, 159–165. p.; Pastyik László: A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1975. december, VII. évfolyam, 25. szám, 167–172. p.; Szeli István: Hasonulás – Elhasonulás; In: A peremkultúra élettana; Újvidék – Forum Könyvkiadó, Budapest – Akadémiai Kiadó, 1993. 233–254. p.
