A magyarok számára talán kevésbé ismerős a Stumptown című képregénysorozat, amelyet Greg Rucka készített, de az azonos című tévésorozat már hozzánk is elért. A 2019-ben debütáló, mindössze egyetlen évadot megélt Stumptown (magyarul Dex nyomozó) szerencsétlenségére éppen a covid előtt készült el, a beígért második évadot pedig tönkrette a pandémia. A produkcióért felelős ABC a rossz forgatási körülmények miatt hamar el is kaszálta a sorozatot, függetlenül attól, hogy a sorozat egész jó számokat tudott produkálni a televízióban, de főleg streamingen.
A Stumptown laza története kellemes szórakozást ígért a nézőknek, a szereplők és a köztük lévő kapcsolatok egyszerre voltak a humor forrásai és a drámai hatás legfontosabb eszközei. Egyúttal a karakterek voltak azok, amelyek különlegessé tették a Stumptownt, hiszen több tucat olyan sorozatot ismerünk, amelyek lazán összekapcsolódó epizódjai újabbnál újabb bűnügyeket tárnak fel. A magyar változatban címszerepet játszó Dex Parios veterán katona, aki eleinte nemhivatalosan vállal el magánnyomozói munkákat. Életének két legfontosabb szereplője öccse, Ansel, és a legjobb barátja, Grey.
Dex egy önfejű, kiszámíthatatlan nő, katonai múltja, szülei árulása, életstílusa és szerelmi tragédiája miatt valóságos időzített bomba. A Dexet alakító Cobie Smulders (leginkább a Marvel-filmekből és az Így jártam anyátokkal című szitkomból ismert) hitelesen játssza el a szerepet, de a szinkronhangban (Németh Borbála) észrevehető enyhe unott cinizmus szintén jót tesz a karakternek.
Dex alakja már önmagában olyannyira izgalmas, hogy megért volna egy folytatást. A nő a felsorolt okok miatt a múltban rekedt, de hamarosan rájön, hogy a barátai és a munkája képesek a jelenben tartani.
Dex és a többi szereplő kapcsolata egyszerre komplex és viccesen egyszerű. Erre nagyon jó példa a tacoséffel, Tookie-val való viszonya. Úgy tűnhet, hogy Tookie egy lúzer, aki nem tudja magáról levakarni az ingyentacókra vágyó Dexet, de jobban belegondolva Tookie valójában Dex apafigurája. Amikor pedig Dex megismerkedik Miles Hoffmannal, a gyilkossági nyomozóval, aki etikus és szabálykövető, kissé karótnyelt viselkedésével a nő teljes ellentétje, de halott szerelme talán legjobb helyettesítője, Dex vacillálni kezd.
Grey McConnell (a főleg vígjátékokból ismert humorista, Jake Johnson alakításában) a Bad Alibi bár tulajdonosa, egykori bűnöző. Baráti, de gyakran már testvéri kapcsolata Dexszel jól mutat a képernyőn, a két színész között ugyanis remekül működik a kémia. Ennek oka az lehet, hogy mindkettejük természetesen mozog a szerepben. Smulders és Johnson is hitelesen, meggyőzően alakítják Dexet és Greyt. Bár kissé kínos, amikor Dex és Grey között szóba kerül a testi viszony lehetősége (a fent említett testvérinek ható kapcsolat miatt), ennek ellenére minden epizód legértékesebb része, amikor közös jelenetben szerepelnek.
A Stumptown azonban nemcsak karakterei miatt érdekes, hanem azért is, mert tudatosan újraértelmezi a televíziózás egyik legismertebb magánnyomozó-archetípusát. Ha azt mondjuk, hogy tengerészgyalogosból lett magánnyomozó, aki sörözik és ikonikus autót vezet, egyből Thomas Magnum jut eszünkbe. A Magnum sorozat által megalkotott toposzok formabontóan köszönnek vissza a Stumptownban, hiszen Dex múltja, (enyhe) alkoholizmusa és roncs Mustangja valójában a teljes ellentétje Magnum sármos, stílusos karakterének, hibátlan viselkedésének és megjelenésének, vagy éppen a vadonatúj Ferrarinak, mégsem lehet szemet hunyni a párhuzam felett. Stumptown nem Hawaii, ahogyan Dex sem Magnum. Helyette valódibb, mint a legtöbb nyomozó a kultikus sorozatokban. Persze nem a szuperhősökre jellemző harcászati ismeretei vagy a PTSD-s katona toposza hat újító jelleggel a televíziós bűnűgyi dráma műfajában. Inkább az olyan apróságok, mint a roncs Mustangba szorult kazetta, a legalább százéves bútorokkal berendezett családi ház és a talált tárgyak részlegéből felöltözött, hanyag nő teszik egyedivé a történetet. A két sorozat közötti korkülönség szintén nem elhanyagolható tényező (annak ellenére sem, hogy figyelembe vesszük: a Magnumból készült egy reboot sorozat). Amíg az eredeti Magnum a Reagan-korszak optimizmusát, az amerikai álom megvalósulását mutatja be, addig a Stumptownból elveszik a napsütés – a huszonegyedik század kiábrándultságának sorozata ez. Rájöttünk ugyanis, hogy az élet nem tökéletes, de ki mondta, hogy annak kell lennie?
A sorozatnak a jól megírt karaktereken, a könnyed epizódokon és a finom humoron kívül még egy dolgot sikerült tökéletesre fejlesztenie: úgy emeli be az érzékeny témákat, tabukat vagy éppen az LMBTQ-karakterek ábrázolását a történetébe, hogy az teljesen természetesnek hat ebben a környezetben. Dex biszexualitása a komplex karakterrajz egyik leghitelesebb eleme, Ansel Down-szindrómás fiú, akit nem lehet nem imádni, a gyakran központi szerephez jutó indián rezervátum vagy éppen a női erő erőteljes kihangsúlyozása a történet szerves részét képezik. Mindennek oka van és minden hozzáad, nem elvesz a 18 epizódból álló sorozathoz.
Ha a Magnumot a Nyugat egzotikus ábrázolása miatt néztük, akkor a Stumptownt éppen ellenkezőleg azért szerettük, mert közelinek éreztük magunkhoz (annak ellenére, hogy mindkettő ízig-vérig amerikai sorozat). A Stumptown nem akar több lenni annál, ami: a nagyszerű karakterei, a szórakoztató epizódjai és a merész tabudöntögetései mégis elérték, hogy egy rejtett kincsként emlékezzünk vissza rá. A sorozat elkaszálása hatalmas ziccer volt, hiszen a záróepizód cliffhangerén kívül nagyon sok lezáratlan szál maradt a történetben, a karakterfejlődések pedig még egy nagyon kezdetleges fázisban jártak.
A Stumptown nem azért maradt befejezetlen, mert elfogyott belőle a történet, hanem mert rossz időben volt jó sorozat. Talán ezért is emlékezünk rá ma úgy, mint az elmúlt évek egyik legméltatlanabbul félbeszakított televíziós produkciójára.
Nyitókép: Fotó: IMDb
