Szerző: Benes László
Aki gyerekkorában olvasott kalózokról, matrózokról, kapitányokról és az óceánok egyéb vándorairól szóló kalandregényt, tisztában van vele, miszerint az ezekben leírtak igen távol esnek a valóságról. Még ezen művek legismertebbjét: a Robinson Crusoe-t is Daniel Defoe egy skót tengerész, Alexander Selkirk elbeszélése alapján írta meg, persze bőven megtoldva alkotói fantáziája szüleményeivel és ezzel megalapozva a realista fikció műfaját. Hogy történetünkben, amely a távoli múlt ködébe vesző időben játszódik, és a napsütötte Šibenik városába kalauzol el bennünket, annak is a Mandalina-félsziget határolta öbölben elhelyezkedő, a Jugoszláv Haditengerészet hatáskörébe tartozó hajójavító központjába, nos hogy az alábbiakban mennyi lehet az igazság, ma már lehetetlen lenne megállapítani.
Hajónk akkor már vagy két hónapja ezen intézmény szárazdokkjában vesztegelt, a kötelező időszaki karbantartási műveletek elvégzése céljából. Mondhatom, éltünk, mint hal a vízben! A hajótestről, amit csak lehetett, mindent leszereltek. Mi – a legénység – a parton lévő összkomfortos kis házban laktunk, helyesebben, oda voltunk elszállásolva. Nyolc órát dolgoztunk a hajó javításán, a többi idővel – a fedélzeti őrséget kivéve – szabadon rendelkeztünk. A tisztek már alig várták a délutánt, hogy visszamehessenek Splitbe a családjukhoz. Velünk csupán az idült alkoholista hírében álló parancsnokhelyettes maradt, aki önként vállalta ezt a feladatot, hiszen ilyenkor kedvére részegeskedhetett. Mondanom sem kell, hogy könnyűszerrel lekenyereztük, abból a célból, hogy szinte naponta eltávozási engedélyt állítson ki a számunkra. Természetesen nem mindenkinek, csupán a mi néhány tagú vagány társaságunknak, amelynek szószolója a szlovén Boris volt. Őt, mint a kereskedelmi flotta fedélzeti első tisztjét, a dolgok logikája szerint, természetesen a haditengerészethez sorozták be. Aztán évi rendszerességgel az történt, hogy mire a behívót kézbesíthették volna, Borisunk már hajóján úton volt a világ másik szeglete felé. Végül aztán huszonhat éves korában Rijekában elcsípték és erőszakkal a pulai tengerészeti kiképzőközpontba vitték. Ő mesélte az alábbi sztorit, amit maga is úgy hallott más tengerészektől.
Az egyik afrikai el nem kötelezett országban – példának okáért, mondjuk: Kenyában – tett látogatása alkalmával Tito marsall, esetünkben helyesebb a flottaadmirális cím használata, a fekete kontinens népeinek nagy barátja, vendéglátóitól egy gorillát kapott ajándékba. Hozták is rögvest a vendég elé, a djembe dobok ütemére lépkedő, fehér festékkel bemázolt bennszülött vadászok az acélrácsos ketrecbe zárt félelmetes erejű emberszabású vadat.
Igen ám, csak felvetődött a kérdés, hogy miképpen szállítsák el a ketrecet a távoli Jugoszláviába?! Erre aztán nagy gondba estek a gyarmatosítók láncait nemrégen letépő fiatal demokratikus ország vezetői, mígnem az egyik kereskedelmi tanácsosnak eszébe nem jutott, miszerint a kikötőben horgonyoz a Jugolinija egyik teherhajója, amely ideális lenne erre a feladatra. Egy szó, mint száz, a ketrec hamarosan már a hajófenéken landolt, azzal, hogy a jugoszláv küldöttség biztonsági főnöke a kapitány értésére adta, hogy mind a két szeme ott legyen az értékes rakományon. Erre kapitány Antét, a gépkenő matrózt – ami tudvalevőleg a legalacsonyabb rendfokozat az ilyen hajókon –, bízta meg a hatalmas hegyi gorilla gondozásával.
Ante jámbor, talán kissé együgyű figura volt, emiatt a legénység gúnyolódásának célpontja is egyben. Emiatt zugivóvá vált. Az állatgondozás, amivel megbízták, ezért éppen kapóra jött neki, hiszen akármikor félrehúzódhatott a többiek gunyoros tekintete elől. Ami ellen senkinek sem lehetett ellenvetése, még a kapitánynak sem, hiszen a Tito elvtársnak szánt ajándékról volt szó. A gorilla és egy üveg whisky társasában nyugodtan elpanaszolhatta az összes búját, bánatát. Az értelmes állatban megértő hallgatóra talált, főleg amikor azt is megkínálta italából. Hosszú volt az út hazáig, hiszen kirakodás-berakodás céljából útba ejtettek jó néhány kikötőt. A kereskedelmi hajókon nem öröm az élet: néhány ember időtlen időkig összezárva egy szűk helyen, körülöttük a végtelen óceán. Egyike a legrosszabb munkahelyeknek! Ezeket az egyhangú napokat tette elviselhetővé Ante – na, és a gorilla – számára az alkoholmámor.
Ám semmi sem tart örökké! Egy szép verőfényes nyári délutánon – amilyet egyedül csak az Adrián élvezhetünk – hajójuk kötelei kiröpültek a šibeniki kikötő mólójára. Ez a két ivócimbora számára a búcsút jelentette. Ante rögtön fel is bontott egy – erre az alkalomra tartogatott – üveg Chivas Regal skót whiskyt, amit az ajándék körüli szolgálataiért Tito elnök adományozott számára. Amikor már jól eláztak, Ante kizárta a ketrec ajtaját. Már besötétedett, így a tévéző fedélzeti őr nem vette észre őket, amikor letámolyogtak a pallón át a kikötőgátra. Összeölelkezve indultak el a központ irányába. Már javában dúlt a turistaszezon és a város tömve volt emberekkel. Ám, ahol ők ketten megjelentek, egy szempillantás alatt kiürültek az utcák, a terek! Hirtelenjében még a rendőrség sem tudott intézkedni, mert miután Ante egy taverna előtti asztalról leemelt egy üveg bort, eltűntek egy sötét, szűk sikátorban.
*
Az állami bizottság másnap kora délelőtt érkezett meg a hajóra, hogy átvegye a becses ajándékot. Az ügyeletes fedélzeti tiszt azonnal a hajófenékre kalauzolta őket az acélketrechez. Volt mit látniuk! A gorilla kinyúlva, semmilyen életjelet nem mutatva feküdt a ketrec padlózatán.
– Hiszen ez megdöglött! – üvöltötte hirtelen felindultságában az átvevő bizottság elnöke.
Szalajtottak is hamarjában egy matrózt az állat gondozójáért, akit az alig tudott felverni zákányos álmából. Ám, a hír hallatára rögtön ki is józanodott, és már rohant is nagy sebbel-lobbal a helyszínre! Nem a bizottság miatt ijedt meg, hanem a barátját féltette! Amikor megpillantotta a merev óriást, megkönnyebbülve sóhajtott fel. Kinyitotta az acélkalitka ajtaját, a sarokból felemelte az üres whiskys üveget, és annak száját a gorilla óriási orrlyuka alá tartotta. És láss csodát! Az állat erre megmozdult, majd a szemét is lassan felnyitotta.
*
Hogy Ante további sorsa mi lett, nem tudjuk. A gorilla bizonyára még jó ideig elvonási tünetekkel szenvedhetett a belgrádi állatkertben. A kapitány, aki tudvalevőleg minden rakományért felel a hajón, feltételezhetjük, hogy hol köthetett ki, abban a csakis a hatalmat gyakorlók számára kedvező korban...
Nyitókép: Benes László illusztrációja
