Múlt századi történet
Hol szőke szellő, lenge szellő játszik a Tiszán, / Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám – harsant a tangóharmonikás hangja, ujjai vidám táncra indultak a billentyűkön. A zene úgy betöltötte a kocsma mindkét termét, hogy még az a vastag dohányfüst is kiszorult a bezárt ablakok résein, amiről azt hittük, már rákövesedett az asztalokra, rátapadt bőrünk minden négyzetcentijére, ami szürkére festette át az asztalokra terített piros kockás abroszokat.
– Már kilenc óra, de kit érdekel? – rikkantott egy érces hangú vendég. – Sört ide még, vagy négyet, és el ne felejtsd, Lajoskám a fél keverteket se hozzá.
És Lajoskám nem felejtett el semmit. Se a négy sört, se a kevertet. De azokat a rakodókat sem, akik még reggel kilenc órakor a kérdéssel – Most már lehet inni? – dugták be a fejüket a piactér sarkán álló kisvendéglő ajtaján. És nem felejtette kezük remegését sem, amit csak a gyorsan lenyelt vegyes pálinka tudott kigyógyítani ebből a furcsa, rángatózós betegségből. De látta Lajoskám a délelőtt beosonó újságírókat, akik riportról a szerkesztőségbe tartva, nevetve mesélték, hogyan táncolt az osztályharcban megfáradt kommunista veterán riportalany felesége. Így mutogatva: lehetett volna belőle akár balerina is, de aztán úgy hozta a sors, hogy a ruhagyárban takarította végig az összes munkacsarnokot és az egész életét.
Nevetve mesélték, de milyen nevetés volt az? Keserű nyál csordult utána a sörhabot fújdogáló újságíró szájakból. Keserűbb még annál az unikumnál is, amit a kisterem sarkában üldögélő MSZMP-s pártmunkás nyelt, színházas cimborájával tanácskozva arról, hogyan lehetne megváltani a világot a szegedi Búza kocsmából. Most, igen, most, amikor bizonyos Gorbacsov nevű ember lett az szovjet kommunisták vezére, és talán új szelek fújnak, talán csak szellentés szagát sodorja egészen Szegedig Moszkvából a szél.
És emlékezett Lajoskám az ebédelés idejére is. Rántott májat, pacalt, velőpörköltet rendelt diák, taxis, szabadságolt katona, ő meg csak hordta, csak hordta, csak hordta az egymásra pakolt tányérokat.
– Jaj, a szaft azért ki ne csorduljon, minden cseppje kincs – kiabált a közeli építők székházból érkezett mérnök. Közel hozzá egyetemi tanársegéd, Kantról mesélt a szomszéd asztalnál ülőknek, és csak akkor esett le italtól bódultan a székről, amikor sikerült kitunkolnia a marhapörkölt után maradt összes zsíros-paprikás levet a tányérjából.
Kant, Hegel, micsoda szépfiúk lehetnek, ábrándozott közben a lány, a konyha melletti vécéről visszatérve. Tizennyolc évesnek hazudta magát, de még tizenhatot sem töltötte be, amikor két hete a kocsma melletti kapualjban egy billegős kukára döntötte a nagy tenyerű henteslegény, aki a hátára, melltartója csatjára csorgatta a nyálát, amikor elérkezett a mennyországba.
„Az ősi Kárpát őrzi álmát, hű Csaba vezér, / Ki csillagoknak égi útján vissza-visszatér” – folyt tovább a dal a tangóharmonikásból, de Lajoskám még a doktor urat látta. Kacsázó járással délután csak egy háromcentes pálinkáért és egy pohár sörért tört utat magának az egyre sűrűbben kavargó tömegben, megcélozva a pultot, kitaposva az ösvényt, ahova még háromszor, de talán négyszer is visszatért, mert túl hosszú volt az ügyelet, és túl rövid az élet.
Közben a kisteremből kikoptak már a politizálók. Helyükbe költőnő érkezett, aki olyan szép, szomorú verseket tudott írni, hogy még a téli estéken korán fényre lobbanó sarki lámpa szeméből is könny csorgott. Jaj, mordult Lajoskám, mert tudta, a szép versek után lerészegedés következik, a márpedig én nem fizetek rikácsolása, mert én költő vagyok, minden sorom az örökkévalósággal ölelkezik. És ha akarom, igenis berúgok, és ha akarom, nem is fizetek, majd csak holnap, majd csak tavasszal, majd, ha megkapom a József Attila-díjat.
– Vagy ha megütjük a főnyereményt, igaz, költőkém? – táncolt a nevetés a megtelt hamutartókból áradó bűzzel. Négyen hajoltak egy lottószelvény fölé, ami csak kis papírdarabnak látszott azon a csütörtökön, de péntek délelőtt, a számhúzás után már új lakás lesz, meg hétvégi ház, akár még nyaraló is a Sárgának becézett üdülőtelepen, éppen ott, ahol nekiront a Maros a Tiszának, és bográcsos halászlé szagában fürdenek a nyárfák. Én inkább mégis a Balatonnál vennék házat, lobbant a próbálkozás, de akkor már Lajoska lába remegett a fáradtságtól, a falnak dőlt, és hallgatta:
„Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, / Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád.”
A tangóharmonikás már majdnem eljutott a táltos paripákig, amikor bent rekedt a szó, elhallgatott a zene, és fojtott hangon beszélt egy ballonkabátos férfi a harmonikáshoz. Szeme szikrákat szórt, szája szegletében dühös vigyor szorult egy ránc mögé. A közelben ülők csak annyit hallottak:
– Ezért maga nagyon megütheti a bokáját. Nyilvános intézményben semmi helye a nacionalizmusnak, de még az irredentizmusnak sem, ha nem tudná – sziszegte a ballonkabátos, és mutatóujját úgy nyomta rá a tangóharmonikára, mint aki így jelzi: a bűnelkövetés eszközét, a betiltott nótát nyekergő masinát márpedig a nép nevében lefoglalja.
De a tangóharmonikás ekkorra megtalálta a táltos paripákat, amivel tovaszállhat.
– Elmégy te, édös fiam a büdös francba! Nem intézmény ez, hanem kocsma – morogta mit sem törődve az orráig nyújtott rendőrigazolvánnyal, és énekelte tovább, miszerint „Hazahív fű, fa, lomb, s virág. / Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország…”
– Ha nem hagyja abba, én őrizetbe veszem, és nem marad el a büntetés sem – kiabálta a ballonkabátos, aki talán hadnagy volt, talán főhadnagy, de hogy a Búza kocsma környékén még nem járt, azt mindenki biztosra vette.
– Elvitetsz? Innen? Hova, te szerencsétlen? – tárta szét a kezét a tangóharmonikás. – Megbüntetsz? Engem? Ennél jobban? – tolta le egy ujjal a napszemüvegét, és két megvakult szemével bámult a rendőrre, akit nem látott. Mint ahogy nem látta Lajoskát sem, a holnap talán fizető költőnőt, a riadtan egymás arcát fürkésző diákokat, és ahogy talán soha nem látott paripákat sem. De érezte: vak emberként meg is süketülhet, ha nem töri szét a kocsmára zuhanó csöndet. Ezért hát énekelt tovább gyönyörű szép országról, ahol dalos ajkú mind a lány, / mert dal terem a fán. / És délibábos tündérkastély leng a vén Tiszán.
– Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, / Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó, szép orcád. / Táltos paripánkon odaszállunk. / Hazahív fű, fa, lomb… – énekelte Lajoskám is, mint ahogy énekelt már az egész kocsma. A hang háton csapta a rendőrt, aki hadnagy volt, talán főhadnagy. Talán még százados is lehetett, mert olyan erővel rántotta be maga mögött az ajtót, hogy még akkor is remegett a kerete, amikor a doktor úr jó estét kívánva magasra emelt kézzel tört ismét utat a pulthoz a csak egyetlen háromcentes pálinkáért, és csak egyetlen pohár sörért.
