24. rész –
BUKOVINA ELHAGYÁSA
41. Elhagyás 1.
1940-ben a háborúba sodródott magyar kormánynak a bukovinai székelyek végleges hazatelepítésének kérdésében kellett döntenie. Ezúttal azonban már nem az egykori osztrák közigazgatással kellett megküzdenie, mint ahogy egykor 1882-ben a Csángó Bizottságnak. Hanem – Észak-Erdély elvesztése után – a trianoni határokhoz még mindig mereven ragaszkodó román állammal kellett hosszas és körülményes tárgyalásokat folytatnia, hogy elkerülje az újabb diplomáciai konfliktusokat. Bukovina ekkor Románia része volt, ám 1940 nyarán a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékára hivatkozva – megszállta Észak-Bukovinát. A térség politikai átrendeződése példátlan népmozgásokat indított el. A nemzetiszocialista Németország attól tartva, hogy a bukovinai német lakosság a szovjeturalom alá kerül, mintegy 96 000 német ajkú lakost telepített ki. Először a Német Birodalom területére szállították őket, ám hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen tömeg befogadása megoldhatatlan feladat. Ezért többségüket az elfoglalt lengyel területekre irányították át, azokra a vidékekre, ahonnan a lengyel őslakosság jelentős részét korábban erőszakkal eltávolították.
A körülmények azonban tovább bonyolódtak. 1941 júniusában Románia a Németország által indított Barbarossa-hadművelethez csatlakozva visszafoglalta Észak-Bukovinát és Besszarábiát. Az ezt követő időszakban, különösen Ion Antonescu diktatúrája alatt, a román hatóságok egyre erőteljesebb üldözésnek vetették alá a zsidó lakosságot, és a mintegy 90 000 fős közösségből körülbelül 43 000 embert deportáltak a Dnyeszter és a Bug folyó közötti, Transznisztria néven ismert ukrajnai területre. Az embertelen körülmények és a kegyetlen bánásmód következtében közülük mindössze 26–28 ezren élték túl a deportálást.
Viszont a magyar kormány a második bécsi döntés eredményeként visszaszerezte Észak-Erdélyt. A bukovinai székelyek ügyének rendezése azonban továbbra sem bizonyult egyszerű feladatnak, mert a román fél következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a bukovinai magyarokat ne Erdély területére, hanem távolabb eső magyar területekre telepítsék át. A hosszan elhúzódó tárgyalások végül megteremtették az áttelepítés lehetőségét. A székely családok már jóval ennek előtte lázas készülődésbe kezdtek. Heteken át csomagoltak és búcsúzkodtak, sokan lemondtak a román állampolgárságukról anélkül, hogy tudták volna, mikor indulhatnak el, vagy végső otthonuk hol lesz, és ingatlan vagyonuktól is igyekeztek, többnyire áron alul megszabadulni. A várakozás és a bizonytalanság hónapjaiban különös jelentőséget kaptak a levelek. Azok a rokonok és barátok, akik már korábban áttelepültek, híreikkel, tanácsaikkal és biztató soraikkal próbálták enyhíteni az otthon maradottak aggodalmát, miközben mindannyian ugyanarra a kérdésre keresték a választ: mikor és hová vezet majd a következő út.
Két levéltöredék a végső elhagyás előtti állapotokról:
„Kedves koma, Bocsánatot kérek, hogy így panaszkodom, de má igazán elfogyott a türelmem, és velem együtt sok más szegény embernek. Se azt nem mondják, hogy lehet (kimenni), se azt, hogy biztos, csak így kínoznak bennünköt. Se nem élünk, se nem halunk. Kedves koma, maga azt írja, hogy ne írjak olyan könnyfacsarót, pedig maga se írt különbet. Amit üzent az öreg háznak azt átadtam és nagyon szomorúan fogadta, és semmit se válaszolt rája. Csak úgy a gángból néztem, hogy sokkal szomorúbb, mint eddig és sokkal őszülőbb minden nap. Mert itt a tavasz, az ő udvarát nincs ki kitakarítsa, kapuját elseperje, ablakát kitárja és csendjét megzavarja. A kis házőrző kutyák is hűtlenek lettek hozzá mert nem volt ki gondozná: a mit üzent mi előtt „ide” ért volna megtettem, pár hétig tartottam őket azután egyet oda adtam Domokosnak és egy(et) Faluközi Antalnak, a harmadik pár hétre rá úgy eltűnt, hogy többé nem láttam. Pedig lelki ismeretesen gondját viseltem, így hát nem érzem bűnösnek magam, mert ő lett hűtlen, nem én hozzá”. *
43. Elhagyás 2.
„Kedves koma, jelenleg 28-dika telt le, nagyon sokan optáltak Hadikból, több mint ötszázan, innet is vagy ötven-hatvanan, de rosszul jártak a hazatérési igazolványukat nem állították ki, és így nagyon búsulnak. Nem gondolva azzal, hogy így járnak, lemondottak a román állampolgárságról és a másikat (magyart) se kapták meg. És az út Dorna (Dona Vatra) felé le van zárva, úgy, hogy kinek már kezibe van a hazatérési igazolványa, az se bír menni. Így áll itt a mi ügyünk, pedig ma én is elhatároztam volt magam, hogy én is kiváltom a hazatérésit. De itt nem maradok tovább a tavasznál. De így meg akadályozták, és nem rajtunk múlik, hogy mi itt kell maradjunk továbbra is. Bizony, talán örekre, mert ezen a népen, ha most nem segítenek, akkor sok elpusztul a nyomorban. Amit maga jól tud, hogy állt itt az őszön, és hogy áll most, kitavaszodva. Mindenből nem értem, mit akarnak velünk. Vagy mondják meg, hogy nem lehet, vagy hogy csak így lehet, vagy hogy sehogy se lehet, nincs szükség rátok és vége, el van intézve. Mert jelenleg se itt, se ott nem vagyunk. Bár testileg itt élünk és járunk, de szívből, lélekből percig se érezzük magunkat itthon. Mert még a szusszanását is hallgatjuk a túlról valóknak (…) Maguk talán az örömet elvitték, magukkal ragadták, és itt csak az a kárhozatos bánat maradt, és abból is sok. De sebaj, valakinek meg kellett élnie ezt is, és eppe(n) mi estünk belé. De lehet, megsegít az Isten és jóra fordul a mi sorsunk, mert minden nap ezért imádkozunk”.
(Barabás Lázár levelének részletei Sántha Alajos közlése* nyomán)
