3. rész
Baranyai Szerb‒Magyar Köztársaság – 1918 és 1921 között felvonulási területe volt az első világháború katonai-politikai kalandorainak. A Délvidéket megszálló antant-szerb csapatok a Nagy Háború végén, a fegyverszüneti megállapodás napján, 1918. november 13-án léptek Baranya területére, s megszállták Baja, Pécs és Mohács környékét, a baranyai szénbányák stratégiailag fontos területét. November 25-én Újvidéken a Nagy Szerb Nemzetgyűlés határozatot hozott Bácska, Bánát és Baranya Magyarországgal fennálló államjogi, politikai és gazdasági kapcsolatainak a megszakításáról, egyúttal kinyilvánította a területeknek a Szerb Királysághoz történő csatlakozási szándékát. A Baranyai Szerb‒Magyar köztársaság területéhez tartozott Tolna vármegye déli, Somogy vármegye délkeleti része, Baranya vármegye háromnegyede és Észak-Bácska. Északi határa Barcs–Szigetvár–Orfű–Hosszúhetény–Bátaszék–Baja–Felsőszentiván–Röszke vonala volt, a déli határa megegyezett a későbbi magyar‒horvát, magyar‒szerb határral.
Szűts Emil Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság című, 1991-ben Pécsett megjelent könyvében így fogalmazott: „A megszálló katonai erőkre támaszkodva az Újvidéki Szerb Nemzeti Bizottság és a Nagy Nemzetgyűlés saját politikai céljait valósította meg. Létrehoztak egy ötventagú törvényhozó testületet, a Nagy Nemzeti Tanácsot, s megbízták a Nemzeti Igazgatóság felállításával. Ennek feladata a végrehajtói hatalom gyakorlása lett volna.” 1919 januárjának közepén megjelent Pécsett Jovan Lalošević zombori ügyvéd, a Nemzeti Igazgatóság „minisztere”, s a szerb parancsnokságon bejelentette: Magyarország megszállt déli területei Baranyával együtt a szerb királysághoz tartoznak. A pécsi köztársaság vezetőinek ettől kezdve minden igyekezete arra irányult, hogy a szerb megszálló hatalom igényeinek megfelelően rendezkedjenek be: átvették a közigazgatás irányítását, igyekeztek biztosítani a zavartalan közellátást és a pénzforgalmat, gyűléseket szerveztek és lapokat jelentettek meg – igyekeztek államként működtetni a birodalmukat.
1919. augusztus utolsó napjaiban a párizsi békekonferencia legfelsőbb tanácsa véglegesen megállapította a magyar–jugoszláv határokat, s ebben figyelmen kívül hagyta a baranyai területre irányuló szerb igényeket. A köztársaság vezetőit azonban úgy tűnik, ez nem zavarta, 1920. szeptember 22-én a szerb katonaság által támogatott városi közgyűlésen Pécs polgármesterévé Linder Bélát, a Károlyi-kormány volt hadügyminiszterét választották meg. A politikai életet Doktor Sándor és Hajdu Gyula tevékeny közreműködésével maga Linder Béla irányította, aki 1920. december 3-án az antanthoz intézett memorandumában így fogalmazott: „Mi igyekszünk itt létesíteni a mi kis köztársaságunkat, mint a jövő Magyarország kezdeményezését. […] Elkerülhetetlennek tartjuk a jelenlegi uralom bukását, és mi megkíséreljük a lehetőséget, hogy helyettesítsük egy demokratikus uralommal, mely képes az újjászervezésre, mely nemcsak az országra nézve fontos, hanem a szomszédos és érdekelt államokra nézve is.” Ezekben a napokban Linder Béla támogatására megjelent Pécsett Lovászy Márton is, akinek a nevéhez egyféle „autonómia-koncepció” kidolgozása fűződött. 1921. április 18-án Pécs város közgyűlésén Linder Béla javaslatot terjesztett elő arra vonatkozóan, hogy kérjék az antant-hatalmaktól a megszállás öt esztendővel történő meghosszabbítását. Majd néhány nappal később azt írta, hogy az ötéves megszállás nem megoldás, „rendezett közjogi állapotot kell teremteni, vagyis anexiót” (az SHS állam részéről). Szándékának támogatója volt a Bécsben tartózkodó Károlyi Mihály is, aki a Bécsi Magyar Újságon keresztül a szerb‒magyar „barátság” további ápolására biztatta egykori fegyvertársát.
Ekkor választották a Baranyai Szerb‒Magyar Köztársaság kormányának élére Dobrovits Pétert. A megszállás pillanatától kezdve folyamatosan politikai kalandorok, menekültek százai és ezrei – köztük az elbukott forradalmak aktív résztvevői, különböző szintű pártvezetők, újságírók, írók, költők, festők, szobrászok, munkások és katonák – özönlöttek Pécsre is környékére. Pécsett és környékén találkoztak azok az írók, költők, lapszerkesztők, színházi szakemberek és hivatásos forradalmárok, akik a Tanácsköztársaság tevékeny részeseiként abban reménykedtek, hogy a Szegedről elindult konszolidáló törekvések rövid idő alatt kudarcba fulladnak, s folytathatják a bolsevik Magyarország megteremtése érdekében folytatott, üdvösnek hitt tevékenységüket. Oda özönlöttek mindazok, akik vétettek a világháborúban kivérzett, a szomszédos országok csapatai által megszállt és éppen kifosztott Magyarország, a törvényes magyar államrend ellen, mindazok, akik azt adott történelmi helyzetben törvényellenes módon „önmegvalósító” kalandokba bocsátkoztak, a felelősségre vonás elől Pécsre menekültek, és a szerb királyi csapatok oltalma alatt kívánták folytatni forradalmi tevékenységüket. Cselekedeteiket az sem menti, hogy történetesen közülük néhányan „kiváló alkotók” lettek volna. Pécsre nem kiváló alkotóként jöttek, hanem a felelősségre vonás elől menekültek oda.
A párizsi béketárgyalásokon azonban Baranyát Magyarországnak ítélték. Ennek a döntésnek a szerbek és a magyar szocialista-kommunista csoportok nem örültek, és folytatták az agitálást a visszacsatolás ellen. 1921. augusztus 14-én Pécsett kongresszust tartottak a megszállt területek szakszervezetei, ahol Dobrovits Péter (Petar Dobrovič) festő több ezer ember előtt javasolta egy független állam kikiáltását. „Egy ideig ott voltam a tömegben, élveztem a tömeg hangulatát” – írta Válságok és erjedések című visszaemlékezésében Lőrinc Péter. – Petar Dobrović javaslatára előkészületeket tettek a „szerb‒magyar köztársaság” kikiáltására. Megválasztották az ideiglenes intéző bizottság tagjait. Köztük volt dr. Hesslein József, a Baranya-megyei Magyar Újság főszerkesztője, Boros Imre hírlapíró, Doktor Sándor és mások. […] Az általuk megfogalmazott kiáltványban egyebek mellett ez volt olvasható: „Mi nem engedjük ideplántálni a borzalmakat. Fegyverrel, szerszámmal, puszta kézzel, minden erőnkből ellenállunk. Fel lesznek robbantva a bányák, elpusztulnak az üzemek, rommá lesznek a városok, mielőtt az első terror katona betenné a lábát. – Baranya-Baja-Szerb-Magyar-Közt. Intéző Biz.” Az intéző bizottság levelet vitt Gosset ezredeshez, melyben tájékoztatják őt, hogy „Az SHS katonai hatalom által megszállva tartott területek lakossága f. évi augusztus hó 14-én megtartott népgyűlésen proklamálta a Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amelyet az SHS állam fennhatósága és a kisantant védelme alá helyez.” Linder Béla és Petar Dobrović Belgrádba utaztak, hogy a szerb politikai vezetőknél támogatást szerezzenek, s ekkor Nikola Pašić miniszterelnök hozzájárult ahhoz, hogy „köztársasági zászlóaljakat állíthassanak fel önkéntesek toborzása útján, s ezek egyenruhával és fegyverrel való ellátását az SHS kormánya biztosítsa”. Ezt azonban a szerb miniszterelnök sem gondolta komolyan – a szerbek számára a Pécs környéki megszállt területek megtartása ekkorra már végképp lehetetlenné vált. Linder Béla augusztus 18-án visszatér Belgrádból Pécsre, de 19-én családjával együtt elhagyja a várost. Petar Dobrović már ekkor Belgrádban maradt.
A többi pécsi művész, lapszerkesztő, író és költő követte vezetőiket – a hangadó forradalmárokat – az emigrációba. A királyi Jugoszlávia készségesen biztosított a számukra menedéket – mindaddig, amíg a hatalom számára nem váltak kellemetlenné, esetenként terhessé. Akkor rendőri közreműködéssel áttették őket a határon, még csak meg sem köszönve egykori szereplésüket. Jelenlétük azonban nem múlt el nyomtalanul, írói, újságírói, lapszerkesztői és képzőművészeti tevékenységük eredendően meghatározta a bácskai, a bánáti és a baranyai magyarság szellemi- és olykor közéletét is. A legtöbben újságíróként helyezkedtek el, de akadt közöttük orvos, tanár, ügyvéd és tisztviselő, sőt munkás is. „A menekültek között sok volt az újságíró, író, közíró, sok volt a baloldali ideológus – legtöbben magyarok – írta Majtényi Mihály az 1962-ben megjelent Magunk nyomában című visszaemlékezésében. – Ezeknek mind kenyér kellett… eleinte sokan, mint fizikai munkások dolgoztak, de nem szűntek meg az itteni, gyenge lábon álló magyar újságok szerkesztőségeit ostromolni. Beszüremkedtek lassan a redakciókban, mások hivatalokba kerültek… tény – hogy az irodalomnál maradjak – Vajdaság tele lett egyszerre »tollforgatókkal«. […] Amit magukkal hoztak, kétségtelenül több volt – világnézetileg határozottabban több –, mint a vajdasági, tehát »vidéken élő« írók átlagáé. […] Pécsi menekültek… sokáig élt itt ez a szó. A húszas évek végéig majdnem kizárólagosságuk volt (a Pestről és Szegedről jött menekültekkel együtt) a szerkesztőségekben. Pécsi menekültek voltak a gyárakban, a kezdeti munkásmozgalomban, sőt – a sportban is. Kolóniájuk volt Beográdban, legtöbben Suboticán és Noviszádon éltek, magyar lapjuk volt Eszéken.”
1921 szeptemberében a Pécs kiürítésére vonatkozó döntés megszületését követően Baranya területéről igen sokan menekültek Szlavóniába. Szűts Emil kutatásai azt bizonyítják, hogy „néhány nap alatt az Eszékre érkezettek száma megközelítette a húszezret. Ilyen nagyságrendű elvándorlásra senki sem számított, ezért elhelyezésük szinte megoldhatatlan feladat elé állította a várost.” Csuka János, a kor hű krónikása A délvidéki magyarság története 1918–1941 című könyvében (1995) megállapítja: „Pécs és Baja kiürítésére vonatkozó döntést megelőzően már 450 szláv menekültet helyeztek a délvidéki közigazgatásban. A Jugoszláviába került pécsi emigráció vezére Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Pécs város polgármestere volt, aki a pécsi köztársaság rögeszméje körül a legtöbbet buzgólkodott. Linder Belgrádban telepedett le, kapcsolatokat teremtett a belgrádi politikai körökkel, és a csoportja később sok bajt és zavart okozott a délvidéki magyarságnak. Állandóan szította a gyanút a szerb politikusok között és ahányszor bonyodalom támadt Belgrád és Budapest között, Linder egészen nyíltan úgy szóban, mint írásban a legerélyesebb lépéseket sürgette Magyarország ellen, a frankhamisítási per idején, és a marseille-i királygyilkosság után is.”
Lőrinc Péter, aki Becskerekről, az új szerb hatalom kommunista-üldözése elől menekült a frissen megszállt Baranya területre, így írt erről Válságok és erjedések című emlékiratában: „Mégiscsak szabadságsziget volt Pécs a reakciós SHS királyság és az ellenforradalmi kurzus Magyarországa, »Mária országa« között. Én voltam itt »alulról«, Jugoszláviából az első emigráns. Később, az Obznana után követtek Andorka Sándor, Bonyhádi Ferenc és Deutsch Sándor – ismerőseim, barátaim köréből. […] míg a többiek 1921 januárjában, én már 1920. szeptember végén jelentem meg Pécsett.” Elmondta, a megszállt területen azért érezte magát biztonságban, mert ott „a rendőrség a nép érdekeit védelmezte a reakció ellenében, amely akkor a fasizmus első otthonából – Horthy-Magyarországból – átszivárgó darutollasokat, a Prónay- és Héjjas-legényeket is – főleg őket – jelentette”. Lőrinc Péter 1921 után az új délszláv állam által létrehozott Vajdaságban folytatta írói-közéleti tevékenységét. A Baranyai Szerb‒Magyar Köztársaság 1918 és 1921 közötti létezése korántsem tekinthető amolyan kulturális-művészeti, vagy ahogyan a korabeli visszaemlékezésekben olvasható: „művész köztársaságnak”, a megcsonkított Magyarország konszolidációja ellen küzdő baloldali csoportok ideiglenes otthona volt.
Irodalom: Lőrinc Péter: Válságok és erjedések; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1962. 375 p.; Majtényi Mihály: Magunk nyomában; Novi Sad – Forum Könyvkiadó, 1962. 264 p.; Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története 1918-tól 1945-ig; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1968. 286 p.; Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés; Budapest – Magvető Könyvkiadó, 1986. 254 p.; Szűts Emil: Az elmerült sziget – A Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság; Pécs – Baranya Megyei Könyvtár. 1991. 220 p.; Kéri Nagy Béla: Barcs antant-szerb megszállása és felszabadulása 1918–1921; Barcs – Dráva Múzeum kiadása, 1996. 37 p.; Vajda Gábor: A pécsi emigráció hatása a jugoszláviai magyar irodalomra; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1975. december, VII. évfolyam, 25. szám, 159–165. p.; Pastyik László: A pécsi emigráció szerepe a jugoszláviai magyar sajtó első évtizedében; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1975. december, VII. évfolyam, 25. szám, 167–172. p.
(Folytatjuk)
