Két keréken a világ végére és vissza

Chris Humphrey, a világ országait keresztül-kasul bejáró amerikai motorkerékpáros elhíresült szállóigéje szerint: „Az út ott húzódik előttünk, és mindig ott is lesz. A döntés csak rajtunk múlik, mikor indulunk el rajta.”

Két zentai jó barát, Nagy Zámbó Zsolt és Gábor Attila a nyár elején úgy döntött, hogy nem halogatja tovább az indulást. Nagyot álmodtak, felpattantak motorkerékpárjukra, és tizenhét nap alatt Szerbián, Bulgárián, Törökországon és Grúzián keresztül eljutottak Örményország fővárosába, Jerevánba, majd onnan haza. Vagy ahogyan ők fogalmaztak: elmentek „a világ végére és vissza”.

A rendhagyó kalandtúra szellemi atyja Zsolti volt. Elmondása szerint korábban írt egy – egyelőre még kiadatlan – regényt, amelynek egyik cselekményszála a Jereván közelében található ecsmiadzini székesegyházhoz, az örmény apostoli egyház szellemi központjához kapcsolódik.

– Azóta ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer el kellene jutni oda. Mégpedig nem repülővel, nem szervezett úton, nem is kényelmes turistabuszon, hanem motorkerékpárral. Ezért megkérdeztem a barátomat, mit szólna hozzá, ha elutaznánk oda – mesélte a magánvállalkozóként dolgozó Zsolti.
– Én persze először néztem egy nagyot, de aztán eszembe jutott, hogy négy váltásban dolgozom, és éppen úgy jött ki, hogy ki tudtam kérni az éves szabadságomat. Úgy gondoltam, ez valamiféle isteni jel, ezért én is úgy voltam vele: mennünk kell – jegyezte meg Attila.

Ezt követően a gondolatból útiterv lett, az útitervből táblázat, a táblázatból csomaglista, majd egyszer csak mindketten ott álltak a motorkerékpárjuk mellett, indulásra készen.
Attila egy 1990-es, vagyis régebbi kiadású Honda VF 750-es, sportosabb chopperrel, míg Zsolti egy 2019-es Suzuki V-Strom 650-es túraenduró nyergében vágott neki a kalandnak. Az utóbbi egy olyan motorkerékpár, amely elsősorban aszfaltos utakra készült, de a hagyományos utcai motoroknál rosszabb minőségű, murvás vagy hepehupás szakaszokon is magabiztosabban mozog.

Beszélgetőtársaink persze a gépparipák felkészülése mellett a túra előtt alaposan átgondolták, miként szállítják magukkal a személyes csomagjaikat, valamint miket is visznek magukkal. Ugyanis egy motorkerékpáron minden zokninak, pólónak, szerszámnak és flakonnak helye és súlya van. Ráadásul az ember hazafelé általában több csomaggal tér vissza, mint amennyivel elindult. Különösen akkor, ha Örményországba, a konyak egyik hazájába vezet az út, az útközben vásárolt szuvenírekről nem is beszélve.
Természetesen egy ilyen vállalkozás nemcsak azok számára komoly döntés, akik nekivágnak a nagyvilágnak, hanem azoknak is, akik otthon maradnak. Attila elmesélte, hogy családja előtt egy alkalmas pillanatban pendítette meg az utazás ötletét, és mivel nem ütközött ellenállásba, később már különösebben nem is feszegette a dolgot.
Zsolti pedig az ötvenedik születésnapjára kérte meg szeretteit, hogy engedjék el az útra és ez meg is történt.

– A pozitívum az egészben az, hogy mire hazatértem, nem cserélték le a zárat – jegyezte meg Zsolti nevetve.

Utólag mindketten úgy érezték, hogy a távollét a kapcsolataiknak is jót tett. Nem azért, mert előtte gond lett volna, hanem mert az ember ilyenkor újra megtapasztalja, mit jelent a másik hiánya. A hazatérés öröme így az utazás egyik legfontosabb ajándékává vált.
Azt azonban mindketten elismerték, hogy az út során voltak mélypontjaik. Hiányoztak a szeretteik, az otthon biztonsága, a megszokott hétköznapok, de a visszafordulás gondolata nem fogalmazódott meg bennük.

– Az út hetedik napja után, a tengerparton ülve beszélgettünk arról, hogy még mindig csak odafelé megyünk, miközben már nagyon hiányzik az otthon és a család. Aztán vacsoráztunk egyet, aludtunk egyet, másnap pedig továbbindultunk – mesélték.

Maga az út tizenhét napig tartott. A két jó barát elmondta, hogy már az első nap kemény próbatétel volt számukra, hiszen nagyjából 730 kilométert tettek meg Bulgária közepéig, Plovdiv környékéig. Innen Isztambulba robogtak tovább, ahol egy nap pihenőt is beiktattak. Erre szükségük is volt, hiszen a hosszú motorozás nem romantikus sétagalopp és fájó tagokkal, fáradt testtel, laposodó ülőfelülettel és folyamatos koncentrációval jár.
Az útvonalat természetesen már az indulás előtt megtervezték. A Google-térképen megvoltak a napi célpontok, a távolságok és a főbb megállók, ezeket igyekeztek követni. Ugyanakkor egy ilyen túrán az időjárás, az utak állapota, a határátkelések, a fáradtság, egy-egy váratlan látnivaló vagy egy jó étkezőhely bármikor átírhatja a napot.
A tervezésben sokat segített nekik az internet és a mesterséges intelligencia is. Megnézték, hogy egy-egy adott szakaszon milyen idő várható, hol érdemes megállni, milyen látványosságok esnek útba, és mi az, ami nem jelent túl nagy kitérőt. Így az előre betervezett 350 kilométerből gyakran 400–450 lett, de utólag mindketten úgy érzik, éppen ezek a kitérők adták az út igazi ízét.

A zentai motorkerékpárosok számára a túra egyik legemlékezetesebb napja a törökországi Hopa városából Jerevánba vezető szakasz volt. Elmondásuk szerint ez igazi motoros próbatételnek bizonyult. Ezen a napon felkapaszkodtak a török fennsíkra, átkeltek Grúziába, majd onnan Örményországba, mindezt hegyek között, rossz, olykor sáros utakon, fáradtan. Egyikük Örményországban, egy kis faluban el is csúszott a sárban, de végül továbbmentek, és valamikor éjszaka begurultak Jerevánba.
Ugyanezen az estén, a rossz úton haladva bukkantak rá egy kis kifőzdére is, ahol megálltak enni. Angolul senki nem beszélt, ők sem tudtak helyi nyelven, így maradt a mosoly, a mutogatás, ahogyan ők nevezték: az „activity”. Végül valamilyen nyársra húzott, sült húst kaptak, amelyet lepényszerű pitába csomagoltak. Zsolti és Attila elmesélte, hogy nem tudták pontosan, mit esznek, az íze azonban felejthetetlen volt: fűszeres, kissé édeskés, zöldfűszerekkel teli, egészen más, mint amit otthon megszoktak.
Törökország különösen nagy hatást tett rájuk. A Fekete-tenger partvidéke, a hegyek, a fennsíkok, a folyamatosan épülő utak és városok egy fejlődő, lendületes ország képét mutatták. Az infrastruktúra sok helyen meglepően jó volt. A főutak gyakran kétszer kétsávosak, a településeket elkerülő utak jól szervezettek, az alagutak pedig néhol a hegy belsejében ágaztak el. Olyan megoldásokkal találkoztak, amelyek számukra szokatlanok voltak, de működtek.
A rend és a biztonságérzet mellett ugyanakkor az erős ellenőrzés is feltűnt nekik. Elmesélték, hogy Törökországban tankoláskor a kutas beüti a gépjármű rendszámát, és csak ezután lehet tankolni.

– Többen is elmondták, hogy mindezt azért teszik, mert vannak, akik visszaigényelhetik az üzemanyag árát, de azért ezzel azt is le tudják követni, hogy melyik utakon mozogsz – mesélték.

A városokban gyalogosan is igazoltatták őket, igaz, udvariasan és kulturáltan. Mindenhol kamerák, rendőrök, ellenőrzési pontok érzékeltették, hogy a Nagy Testvér figyeli az embereket.
A helyiek közlekedési mentalitása is tartogatott meglepetéseket. A sebességhatárokat néha nehéz volt értelmezni, különösen akkor, amikor a sebesség-korlátozást jelző tábla 82 km/h-t mutatott, amit a helyiek közül senki sem tartott be. A körforgalmak rendszere pedig több helyen eltért attól, amit itthon megszoktak. Volt olyan körforgalom, ahol nem a bent haladónak volt elsőbbsége, hanem annak, aki behajtani készült. Először furcsának tűnt, de később rájöttek, hogy az egész közlekedési rendszer más logika szerint működik.
Elmondták azt is, hogy amíg Törökországban rendkívül jó minőségűek az utak, és a regionális utak is gyakran kétszer kétsávosak, motorozás közben pedig nyugodtan lehet gyönyörködni a mellettük elsuhanó tájban, addig Örményországban és Grúziában ugyan szintén lenyűgöző a táj, de sokkal jobban kell figyelni a kátyúkra és a fekvőrendőrökre. Elmesélték azt is, hogy volt, amikor az autópálya sávjait elválasztó zöldfelületen békésen legelő tehenekkel találkoztak.

A Törökország és Örményország közötti történelmi és politikai feszültségek kapcsán a zentai motorkerékpárosok elmondták, hogy Törökországban ebből szinte semmit nem tapasztaltak, Örményországban viszont sokkal erősebben jelen van a történelmi emlékezet. Találkoztak olyan helyiekkel, akik az elmúlt évek háborúiról, a népirtás emlékéről és az ország geopolitikai kiszolgáltatottságáról beszéltek. Elmesélték, hogy rálátásuk szerint az örmények több nagyobb erő szorításában próbálnak saját úton járni: egyik oldalról Törökország és Azerbajdzsán, másik oldalról pedig az orosz függés árnyéka nehezedik rájuk.
Zsolti és Attila az utazás alatt a közösségi oldalakon, rövid videófelvételek formájában rendszeresen megosztották élményeiket, köztük a gasztronómiai kalandokat is. A beszélgetés során elmesélték, hogy az egyik legemlékezetesebb vacsorájuk egy kecsege volt, amelyet szinte véletlenül kaptak.

– Egy tó vagy patak közelében halat szerettünk volna enni, ezért betértünk egy első látásra elegánsabbnak tűnő helyre és sült halat rendeltünk. Azonban elkövettük azt az „amatőr hibát”, hogy nem kérdeztük meg pontosan, milyen hal van. Később az étlap fordításából kiderült, hogy kecsege is szerepelt rajt. Már szólni akartunk, hogy ezt kérjük, amikor kihozták az ételt, és minő szerencse, egy nagyon ízletes kecsegét kaptunk. A bőséges, ízletes, rostélyon sült hal után alig bírtunk felállni, de nem tudtuk abbahagyni az evést, mert annyira finom volt – ecsetelték.

A másik nagy halas élményük egészen más jellegű volt. A Szeván-tó partján, több mint 1900 méteres magasságban jártak, amikor az út szélén sózott-füstölt halat áruló helyiekre lettek figyelmesek. Megálltak, vettek egy nagy füstölt halat, betették a táskába, majd továbbindultak. Később, a grúz határ felé haladva rájöttek, hogy füstölt hallal a csomagban nem biztos, hogy ildomos átlépni az országhatárt. Ezért egy nagy sziklánál megálltak, elővették a halat, mellé lepényt és üdítőt, majd ott, az örmény zászló alatt, bunkerek közelében elfogyasztották. Csak később tudatosult bennük, hogy Azerbajdzsán határának közelében járnak.

– A jelenet egyszerre volt abszurd, szép, kissé feszültséggel teli és nagyon emberi – jegyezték meg nevetve beszélgetőtársaink és hozzátették, hogy italokból is akadt bőven felfedezni valójuk. Kóstoltak örmény borokat, grúz borokat, gránátalmabort, örmény és grúz konyakot, és persze vajdasági pálinka is lapult a csomagjaikban. Ez nemcsak barátkozásra szolgált, hanem hideg, esős, átfázós napokon afféle lélekmelegítőként is.

A két zentai motorkerékpáros egyik legfontosabb magyar vonatkozású állomása Rodostó volt, ahol eltervezték, hogy megnézik a II. Rákóczi Ferenc Múzeumot. Ezért még az autópályára is felhajtottak, hogy időben odaérjenek. Amikor azonban megérkeztek, az interneten azt látták, hogy a múzeum átmenetileg zárva van. Mivel már csak néhány száz méterre voltak az épülettől, elsétáltak a helyszínre.
A kapunál két férfi ült, és amikor kiderült, hogy magyarok, az egyikük magyarul szólalt meg. Mint később megtudták, török ember volt, aki a felújítások idején tanult meg magyarul a munkásoktól és a turistáktól. Ráadásul a szilvapálinkát is megszerette.
A szerencse különös játékának köszönhetően a múzeumot éppen az előző napon nyitották meg újra a felújítás után. Ha korábban érkeznek, zárva találják, ha később, talán már a muzulmán ünnep, a Bajram miatt nem jutnak be. A múzeum jó benyomást tett rájuk.
Zsoltiék elmesélték, hogy gondozott, szépen rendben tartott, multimédiás tartalmakkal kiegészített emlékhelyről van szó, amely Rákóczi száműzetésének éveit mutatja be. Azt a lelkiállapotot idézi meg, amikor valaki ugyan viszonylagos kényelemben él, mégis távol van a hazájától, és nem úgy tud segíteni népének, ahogyan szeretett volna. A látogatás így számukra nemcsak történelmi, hanem érzelmi élmény is volt.

A zentai motorkerékpárosok a túrájuk során találkoztak náluknál is „bolondabb” utazókkal. Láttak hatvanévesnél is idősebb biciklist, aki Németországból tartott Örményország felé, de találkoztak egy kínai motorossal is, aki Kínából Münchenbe, a BMW Múzeumba indult. Amikor összefutottak vele, már több mint hatezer kilométer volt mögötte, és még az út felét sem tette meg. Ezek a találkozások is megerősítették bennük, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akik valamilyen okból útra kelnek, és a saját határaikat feszegetik.

A beszélgetés végén mindketten kiemelték, hogy számukra az utazás egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy a világ nem olyan félelmetes, mint amilyennek sokan otthonról elképzelik. Persze minden utazásban van kockázat. Elromolhat a motor, jöhet rossz idő, adódhatnak nehéz határátlépések, félreértések, büntetések és váratlan kiadások. Mégsem kell félni elindulni.
Mert azokban az országokban is ugyanolyan emberek élnek, mint itt. Más nyelven beszélnek, más vallást követnek, más történelmi tapasztalatokat hordoznak, de ugyanúgy örülnek, szeretnek, szomorkodnak, dolgoznak, segítenek és élnek. Ezért utólag mindketten úgy érzik, hogy ez a tizenhét napos motoros kaland végül sokkal több lett egyszerű utazásnál. Nemcsak országokat, városokat és hegyeket jártak be, hanem saját tűrőképességüket, félelmeiket, kapcsolataikat és kíváncsiságukat is próbára tették. Megtapasztalták, milyen a komfortzónán kívül élni, napról napra, óráról órára új helyzetekhez alkalmazkodni, és közben bízni abban, hogy az út, ha nem is mindig könnyű, végül mindig elvezet valahová.