20. rész
35. Szakadói emlékkép
Gyerekkoromban gyakran jártunk le az 1888-as nagy dunai árvíz pusztítása nyomán keletkezett Szakadóra. A legendás patkóbélalakú tó a nagy gátszakadáskor az egykori Gyurgyova közvetlen közelében Naggyörgyfalva-Sándoregyháza irányába, alig pár óra alatt jött létre. A még félkész, túl alacsony és gyengécske töltés mentén hátrahagyott kubikgödrök ekkor nyitottak utat a Duna megvadult áradatának, s az mély tómedret vájhatott magának. A Szakadó évtizedekig a közeli dombhátságra menekülő telepesek rémképe volt. Azonban az életképesebb Székelykeve létesítése után a hajdani barátságtalan mocsaras vidék helyét termékeny szántóföldek vették át, a jól kiépített gátrendszer ölelésében lévő tó pedig ritka gyönyörű „tengerszemmé” változott. Az al-dunai székelyek hozzászoktak ahhoz, hogy az élet nehéz küzdelmeit bátran felvállaló népként tekintsenek rá, amely hírből sem ismerte az önfeladást. Mára azonban úgy tűnhet, hogy az egyre fogyó közösség kibillent a kiegyensúlyozott életéből, és az elmúlt három évtized során megkopott a legendás túlélőképességünk. „Olybá lettünk, mint a vízen hánykolódó csónyak”. A bukovinai székelység az immár kétszázötven éve tartó túlélésért folytatott küzdelmei után, mostanra kezdte elhagyni az Al-Dunát is, hogy a világ távolabbi tájain leljen új otthonra. Nyugat-Európa és Ausztrália vonzóbb lett az elmúlt évtizedek tragikus sorsú mostoha hazánál. Ezért mostanra sokan mondtak le a helyben maradásról, s egyben a közösségért vállalt felelősségteljes kiállásról is. Indiánföldje lettünk? Elnéptelenedő házainkba olyan népek költöznek be, akik hírből sem ismerik a régi összetartó közösségünket. Fogalmuk sincs a múltbéli vándorlásainkról, a helykeresés gyötrelmeiről, mit sem tudnak családjaink, közösségünk rendkívüli történetéről, hagyományos kultúráját hírből sem ismerik. Valószínű, hogy minden válságból van kiút. Mégis, mostanában mintha nem találnánk a bajokból kivezetőt. Szétesőben lenne a székeli közösség? A Jóisten eddig a tenyerén hordott bennünket, és megadta nekünk az erőt, hogy újra és újra otthont teremtsünk. A jövőbe vetett hitünk mindig is megvolt, most sem kellene elveszítenünk. Az otthon elhagyása azonban ma sem jelenthet mást, mint régen: bizonytalanságot, tévelygéseket, zötyögős szekérutat. A kérdés és a válasz is Tamási Áron tollából fogalmazódott meg. Lüktető szívünkből, ziháló tüdőnkből nehéz sóhajokat kiváltó felejthetetlen jelmondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
36. A terü
A terü a megrakott szekérre helyezett rakományt, terhet jelentette. Ha valakire azt mondták, hogy „nagy terüt visel”, arra utaltak, hogy az illető jelentős felelősséget hordoz, súlyos gondokkal terhelt nehéz feladattal küzd. A szó nem csupán a fizikai megterhelésre utalt, hanem lelki terhet is jelenthetett: olyan nyomást, amely túlmutat a mindennapi élet megszokott nehézségein. Bukovinából az Al-Dunára való leköltözés komoly lelki és fizikai megpróbáltatásokkal járt. Az 1882 utáni években a hol ünnepelt, hol csak szidott vállalkozó szellemű székelyeinknek jelentős gondot okozott az új környezethez való alkalmazkodás. Az addig ismeretlen gazdálkodási forma elsajátításának nehézségei miatt is sokan visszavándoroltak Bukovinába, vagy Erdély keletibb területeire, Dévára, Vicére, Magyarnemegyére. Bukovinában leginkább felaprózódott kis parcelláikon gazdálkodtak, gyakran inkább csak kertészkedtek, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek a csernavici piacra, vagy a helyi viszonyokhoz igazodó állattartást folytattak, még lovakat is tenyésztettek. Az Al-Dunára telepítetteknek viszont egyszerre kellett kubikolniuk és töltést építeniük, házaikat építették és az ártértől visszahódított betöretlen földterületeket is termővé kellett tenniük. A sikeresnek mondható lecsapolások után a már jóval nagyobb kiterjedésű földterületeken kellett a honiaknál jóval kevesebb ismerettel gazdálkodniuk. A termelés középpontjába a gabonafélék, a búza, a kukorica, a cukorrépa és a napraforgó került. Mindez a Bukovinában megszokott hagyományos paraszti munkamódszerek háttérbe szorulását, valamint egy új életforma lassú elsajátítását, kialakulását eredményezte. Az 1941-es Romániából való optálásukat követően, hasonlóan súlyos gondokkal járt a bukovinai székelyek Bácskába történő áttelepítése. Bukovina végleges elhagyása mögött ott húzódott a régóta dédelgetett vágy, az anyaországhoz való tartozás olthatatlan igénylése és reménye, amelyet az ügyben tüsténkedő Németh Kálmán plébános fő szervezőként támogatott. Törekvését helyeselte a magyar kormány is, kemény elhatározását erősítette a Józseffalvát 1939 áldozócsütörtökén elemésztő tűzvész is. A háborús fenyegetettség érzetének erősödése: az elnyomásuktól, a megsemmisítésüktől való rettegés is a teljes kitelepítés ügyét szolgálta. Bukovinát és Galíciát ugyanis egyaránt keményen sújtotta a második világháború során szeszélyesen kanyargó és változó frontvonalon kibontakozó, széles néptömegeket megmozgató súlyos migrációs válság. Még 1940-ben történt, hogy a mintegy 96 000 főt számláló bukovinai német közösséget tömegesen telepítették vissza anyaországukba, a náci Németország „Heim ins Reich”, – vagyis „Hazatérés a Birodalomba” – politikának keretében. (Ez a terv azonban végül meghiúsult, zömüket visszatelepítették Lengyelország annektált területére, ahol nagy nélkülözések és szenvedések között morzsolódtak szét). 1940–41-ben fenyegetőleg hatott székely-magyarjainkra a mintegy 90 000 főnyi jogtalanná tett bukovinai zsidóság kegyetlen üldözése, melynek során a vasgárdisták általi tömeges gaztettek: terrorizálások, rablások és (tömeg)gyilkosságok állandósultak. Az erős nemzetállamot megteremteni akaró román állam tisztogatási akciójának szándéka miatt, ekkor hozzávetőleg 40 000 zsidót deportáltak és hagytak magára a kietlen Transznisztriában is, ahol jelentős részük (körülbelül 26–28 000 ember) veszett éhen, vagy halt erőszakos halált. A tragikus események sora, a bizonytalanság és a félelem a bukovinai székelységet is hamarosan, megszervezett tömeges optálásra késztetett, melyet a magyar állam kétoldalú tárgyalásokkal szentesített. Székelyeink akkorra már tisztában voltak azzal, hogy a végső elhagyásnak súlyos ára van. Az optálás lemondást és végső elszakadást jelentett attól a földtől, amelyhez addigi életük során, őseiknek az 1774 és 1786 között lezajló sorsfordító honszerző múltja óta csökönyösen ragaszkodtak.
