Már jó órája ücsörögtem a munkaügyi hivatal előcsarnokában, kihegyezett fülekkel az égi hangra összpontosítva, mellyel ügyintézésre szólítják a várakozó munkanélkülieket. A hivatal azonban nyilván úgy véli, akinek nincs munkája, az ráér…
Gondolatban, csak hogy valamivel elfoglaljam magam, a mai napon még teljesítésre váró feladataimat vettem számba. Nem mintha végére jutottam volna, bokros teendőim – bevásárlás, porszívózás, ebédfőzés, esti névnapi vendégek fogadása stb. – fejben összeállított hosszú listájának, de éreztem, muszáj váltanom.
És persze mi jutott eszembe? Nyilvánvalóan az élő, tudat alatt is folyton lüktető, valóságos problémám: tulajdonképpen miért is várakozom én itt?!
– Mert nincs munkád – szólalt meg egy belső hang.
– Ezzel nem vitatkozom, ez tény – szögeztem le.
– Na de mi lesz, ha nem akad hónapok, netán évek múlva sem egy számodra felvállalható, jó munka? – próbált meg ismét elbizonytalanítani a belső hang.
– Miért ne akadna?! – replikáztam én.
– Mert válogatós vagy.
– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak! Miért lennék itt, ha nem keresném a munkavállalás bármiféle lehetőségét?
– Ismerlek, mindent azért mégsem vállalnál el. Nincs igazam?
– Mire gondolsz?
– Példának okáért, nem lennél vendéglátós éjszakai szórakozóhelyen. Vagy rúdtáncos. Vagy traktorvezető. Vagy kidobóember vagy…
– Ne sorold tovább. Csak nézz rám. Ha nem tudatosult volna benned, nő vagyok, ezért alkatilag a kidobóember, illetve a traktoros állás – ismerve a járművezetéshez való hozzáállásomat – eleve kizárt. A rúdhoz való viszonyomat pedig kimeríti az a tény, hogy rutinos tömegközlekedő vagyok, magabiztosan kapaszkodom a rázkódó buszon és a kanyarodó villamoson.
– Félre a tréfával, azért mindent mégsem vállalnál el.
– Ez igaz. De miért ne lehetnék irodista?! Egész életemben különféle irodákban dolgoztam, bár más-más munkafeladatot végeztem.
– Jó. Akkor vegyünk egy egyszerű példát. Beállsz az ilyen és olyan nevezetű kft.-hez, ahol adminisztrációs, ügykezelői munkát kell végezned. Reggel beérsz a munkahelyedre, de a főnököd már bent van, és rákérdez: talán lekésted az előző járatot? Merthogy náluk már a munkakezdés előtt fél órával illik megjelenni.
– Akkor majd megmondom, hogy időben beértem, nem késtem el, és azonnal munkához látok.
– Folytatnám. Megszoktad a reggeli kávézást. Főzöl magadnak egy jó erős feketét. A főnököd megjegyzi: látom, ez jól megy magának, ezentúl a maga feladata lesz. A gépírónő úgyis elég pocsék löttyöt készít, már számos ügyfelünk panaszkodott. Vagyis, rajtad marad a kávéfőzés magasztos feladata.
– Na és? Megcsinálom, nem esik le a gyűrű az ujjamról!
– Rendben. Aztán, kezdetnek, számlákat, ügyiratokat kell előkeresned, majd tanulmányoznod, hogy rálátásod legyen a cég munkájára.
– Ez is valami?
– Na, várj csak. Ahogy ismerlek, azonnal kiszúrsz pár helytelen számadatot, elírást, tévedést, határidőcsúszást.
– Miért? Ezzel nem teszek jót, nem lennék hasznára a cégnek?
