Amikor a gólyák visszatérnek

Alig indultunk el, máris az index hangját hallom, ahogyan kattog. Klikk-klakk, klikk-klakk. Rövid az út Zenta és Felsőhegy között, mindössze 5–6 kilométer, attól függ, honnan indul az ember. Csak a kattogást hallom, ahogyan rákanyarodunk a felsőhegyi bekötőútra. Hajolok az ablak felé, hogy meglessem, megérkeztek-e már a gólyák a falu széli hatalmas fészekbe. Ha véletlen elfelejtem, édesanyám emlékeztet.

– Nézd, Niki, megjött a gólya!

Lassan a temető előtt haladunk el, amely elegánsan, a maga csendjével és nyugalmával emelkedik a falu fölé. A legmagasabb pontjáról ellátni egészen a városig. Most üres, pedig napos az idő, talán egy-két helybéli rendezgeti benne szerettei nyughelyét. Elérünk a focipályáig, majd ráfordulunk a meredek emelkedőre. Édesapám a gázra lép, a békebeli Yugo nehezen veszi az akadályt, hallani, ahogyan erőlteti a motorját, de csak felérünk.

Elhaladunk a nagy bolt előtt, majd suhanunk is le a lejtőn, mint egy csúszdán. Hamar a falu központjában találjuk magunkat, jobbra a művelődési ház, amelyet a helybéliek egyszerűen csak Otthonnak hívnak, nem messze tőle a templom, az általános iskola, de mi balra kanyarodunk. Tikk-tikk, tikk-tikk… Haladunk végig az egymás mellé helyezett betontömbökből kirakott útszakaszon, és hamar nagymamám háza elé érkezünk.

Ezek az emlékképek suhannak át a fejemben, ahogyan haladok a gyermekkoromat jelentősen meghatározó kis falu felé. Már nem a hátsó ülésről szemlélem a tájat, hanem sofőrként suhanok a közúton. Az index balra jelez, befordulok, és keresem a gólyát a fészekben. „Nézd, Niki, ott a gólya!”, cseng édesanyám hangja a fülemben, de már jobbra tekintek, a magasba emelkedő temetőre. Focipálya, jobbra kanyar, gázt neki, és emelkedek fel a dombon. A Punto jobban bírja az emelkedőt, de neki sem tetszik. Felérek a tetejére, bal oldalamon a nagy bolt, és már kanyarodom is a mellette lévő kis utcába.

A könyvtárba jöttem, leparkolok. Bentről ismerős hangok szűrődnek ki, és bár már hosszú évek óta nem úgy járok a faluba, mint kislány koromban, ők a sajátjukként szeretnek és fogadnak, hisz édesanyám mégiscsak innen származik, de a férjem is délceg felsőhegyi legény. Én is úgy érzem, hazaértem, itthon vagyok.

– Jó napot! – kiabálom hangosan, miközben próbálom bepréselni magam a kis barna ajtón. No, nem azért, mert olyan nagy darab lennék (kicsi sem vagyok), hanem azért, mert olyan nagy bent a sürgés-forgás. Habár, sok jó kis helyen is elfér, állítják. A húsvéti kiállításra készülnek már, egyelőre még a „székhelyükön”, de hamarosan a művelődési házban is elkezdődik a takarítás.

– Szia Nikikém! – hangzik a válasz, a leghangosabban keresztanyámtól, aki már a kezdetek óta szerves részét képezi a felsőhegyi Könyvtár Kör tagságának. Kaszás Ibolya is hamar előkerül, ő az egyesület elnöke. Leülünk, beszélgetünk.

– Több, mint tíz éve létezik már a Könyvtár Kör, de csak 2021-ben regisztráltuk be az egyesületet civil szervezetként. Sokáig húztuk, kevesen is voltunk elejében, azt gondoltuk, hogy bővíteni kellene a tagságot. Mégis, amikor évekkel később meghoztuk ezt a döntést, hogy végig megyünk ezen a jó néhány lépcsős bejegyzési procedúrán, nagyon jól tettük. Sokkal több segítséget kapunk, és olyan dolgokat tudunk pályázat útján lefedni, amelyeket eddig önköltségből kellett esetleg megvalósítanunk. A tagságunk is bővült, a kezdeti öt-hat tagból ma már húszfősre gyarapodtunk. A kézművesség az egyik alappillére a munkásságunknak, ez a kezdetek óta jelen van a Könyvtár Kör életében, hiszen tagságunk nagyon tehetséges asszonyokból áll össze: ki horgol, ki tojást fest, ki mesterien hímez, ki pedig tökéletesen kidíszített mézeskalácsokat készít. Meg sem tudom számolni, mennyi mindennel foglalkozunk. Ezek mellé még jönnek A Szakkör foglalkozásai, amelyeknek köszönhetően sok mindent megtanultunk már. Legutóbb a zsinórhorgolással és a gyertyaöntéssel ismerkedtünk, de választottunk már hagyományos tojás- és mézeskalács-díszítő tananyagokat is, hímeztünk is, a makramé volt az egyik kedvencünk – szétnéz a teremben, hiszen maradt még néhány darab mutatóban.

– Ezekből kiállításokat is szerveztünk, hisz ez egy követelménye is a programnak, viszont emellett számos rendezvény házigazdái vagyunk. Az utóbbi években megemlékezünk jelentős történelmi eseményeinkről is, az 1848/49-es forradalom és szabadságharcról, valamint 1956-ról is, de ünnepek közeledtével felelevenítjük a hagyományokat. Így tartjuk meg évek óta a Luca, Luca, kitty-kotty elnevezésű eseményünket december 13-a körül, és így jött létre a húsvéti kiállítás is – igyekszik összefoglalni az elmúlt éveket Ibolya, majd ez utóbbit taglalja, hiszen ez most az aktuális. 

– Ötödik alkalommal hívjuk életre ezt az eseményünket az „Otthonban”. Igazából ezzel szerettük volna visszaadni azt a sok jót, amelyet más egyesületek rendezvényein kaptunk. Mi is szerettük volna vendégül látni őket, így kitaláltuk, miért ne lehetne ilyen formában megtenni ezt? Tiszteljük és szeretjük az egyházi ünnepeinket, és az ilyen alkalmakon nem csak jól érezzük magunkat, ismerkedünk és barátkozunk, de tanulunk is, hiszen dr. Szőke Anna néprajzkutató véleményezi a feldíszített asztalokat a kezdetek óta. Fontos, hogy ez nem verseny, csak útmutatást, információkat kapunk. Emellett legutóbb arra kért mindenkit, hogy a következő alkalomra álljunk elő néhány anekdotával, amelyek a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódnak: néhány kedves gyermekkori, családi emlék, amelyek felelevenítik a régmúlt ünnep varázsát. A kiállítást művelődési műsorral színesítjük, amelyben fellépnek a helyi és a környékbeli gyermekek, akik népdalokkal, népi játékokkal és néptánccal készülnek, de fellépnek a helyi hittanos gyermekek is. Már nagyon várjuk!

Egy kicsit ülünk még a padon, beszélgetünk, majd elköszönök, de csak a kiállításig, hiszen említettem neki, hogy jövök (voltam, és gyönyörű volt). Beszállok az autóba, és már robogok is a művelődési ház elé, ahol Ősz Szabó Norbert, a helyi Önkéntes Központ elnöke vár rám. Az épület előtt beszélgetünk, ott, ahol egykoron Viakter Olgával, az egyesület korábbi vezetőjével is készítettem interjút még az első húsvéti tojáskereső-verseny kapcsán, valamikor 2014-ben. Az egyesület még meg sem alakult teljes egészében, éppen csak a szárnyait bontogatta, de tudták: gyermekprogramnak helye van a falu életében. Ennek a kezdeményezésnek a legnagyobb bizonyítéka az a rengeteg lurkó volt, akik összegyűltek nagyszombaton. Emlékszem, színültig megtelt az „Otthon” előtti terület, egyből népszerű lett. A gyermekzsivaj megtöltötte az amúgy csendes kis falut, énekeltek, táncoltak a kicsik, különféle feladatokban tették próbára magukat.

– Reméljük, idén szép időnk lesz – sóhajt fel Norbert, és bár az elmúlt években kegyes volt hozzájuk az a bizonyos ott fenn, volt néhány év, amikor biza érvényesült a dal: „kertek alatt a ludaink megfagynak”. – Nagyon népszerű lett a húsvéti tojásvadászatunk, még úgy is, hogy nagyszombatról húsvét hétfőre helyeztük át. Egyre többen jönnek, nem csak a faluból, a környező településekről is kilátogatnak, és részt vesznek a versenyszámokban. A legnépszerűbb az, amikor a hatalmas parkunk területén keresik az elrejtett tojásokat. Alig várják, hogy megkapják az indulásra buzdító jelzést, és már futnak is. Tavaly újítottunk ennél a versenyszámnál, mert éreztük, a kisebb korosztálynak nincs esélye a nagyobbakkal szemben. Így az ő részükre az iskolaudvarban rejtjük el a tojásokat, a nagyokat oda nem engedjük. Számunkra nagyon fontos, hogy mindenki boldogan, sikerélményekkel gazdagon térjen haza egy ilyen napról. A húsvéti nyuszit is elhozzuk hozzájuk, aki velük együtt táncol és énekel. Igazán vidám nap szokott ez lenni, és reménykedünk abban, hogy az idei is ilyen lesz. Gőzerővel készülünk már, hamarosan leülünk, és véglegesítjük a versenyszámokat és a programot. Nagyon örülünk annak, hogy egyre többen felismerik ennek a rendezvénynek a jelentőségét, és nagy cégek is mellénk álltak már, támogatnak bennünket ebben.

Norbi tovább mesél, és elmondja, nagyon sok jelentős programja van még az egyesületnek: jótékonysági bálokat tartanak, az ott befolyt összeget pedig a falu fejlesztésére fordítják, segítik az iskolát, az óvodát, és most a játszótér is az ő segítségükkel újult meg. Nem hagyja ki a sorból a másik jelentős gyermekprogramjukat sem, a Mikulás-várást, hiszen hatalmas élményt jelent a kicsiknek, amikor lovaskocsin begördül hozzájuk a fehér szakállú és csomagot visz nekik.

– Számunkra ezek a rendezvények, és különösen a tojásvadászat, a falu közösségének összetartó erejét mutatja meg, hiszen ilyenkor visszatérnek azok a helybéliek is, akik már nem itt élnek, az ünnepek miatt azonban hazalátogatnak, és olyankor fontosnak tartják, hogy részt vegyenek ebben – zárja gondolatait Norbert.

Búcsúzom. Autóm már az egymás mellé lerakott betonkockákon zötyög. Tikk-tikk, tikk-tikk, ezt hallom, közben újra élem a gyermekkorom. Elhaladok az egykori nagyszülői ház előtt is, ahol már másik család éli a mindennapjait, viszont én még mindig látom a nagy fenyőfákat a ház előtt, a piros vaskaput, a márványozott házfalat. Az óvoda előtt is elhajtok, amelynek játszóterén oly sok délutánt töltöttem. Fölöttem rügyező fák, körülöttem virágillat. Szívem dobban.