Odaér déli sarkon a pici tóhoz.
Tükrében megnézi magát.
Megigazítja ritkás szakállát.
Öreg vagyok, és őszül a hajam is.
Megindul lassan a régi töltésen.
Lépése nem töri friss füvek derekát.
Cinegék és fekete rigók köszöntik.
Hol van Sebesné apró favázas háza?
Cserényfalát tavasszal tapasztották.
Fehérre meszelte a száraz falat.
Nincs már a kerítésszaggató pálinka?
A jó borokból sincs már egy korty sem?
Csak bolti vizet isztok itt, jó magyarok?
Rügyek szétpattannak, nevet a virág.
Lesz valami gyümölcs, de a reszkető
lélek szüretel-e dúsat, jó télirevalót?
Nincs meg a komp sem, átmegyek a Tiszán,
ha akarok, ha kedvem lelem benne. Talán.
Leül a fűbe, őzsuta közelít hozzá, szeme kisírva.
Kicsi gödölyém lába tört, segítesz-e néki?
Megsimogatja az Úr őzanya nyakát. Bólint.
Kicsi gödölye fut anyjához, és szopik, szopik,
szája szélén már fehér virágot bont a hab.
Öreg vak róka újra lát. Vadászni indul legott.
Szép táj ez itt, véli az Isten. Barátaim pihenni
idejárnak majd. Folyó szent vize enyhíti
hátgerinc izzó fájdalmát. Lelkük itt újjáéled.
Álmában Bátkán jár bottal az öreg költő.
Sebesné házacskája előtt víg vadászok és
kapatos horgászok mondanak nagyokat.
Nevetnek, énekelnek, kicsit hamis nóta az óbor.
Kerítés lécei kiszaggatva. Pálinka nincs már.
Valakik horkolnak töltésoldal zsenge füvében.
– Köszöntlek, Úristen! Hajt fejet az ember. Csodát tettél!
Tavasz lett újra. Őzsuta jár az ösvényen, mögötte
gödölye ugrándozik. Táncolnál te is, aki költő?
Csak bólint a vén rímfaragó. Suttyó képében
rögvest körbefut Bátkán! Ibolyák dalolnak!
Kék kórus lecsalja Isten fiát égi sátorából.
2026. március 24.
