Ilijám, ó, drága földim,
A szeretőd miért csendes,
Csendesen jár, ontja könnyét,
Ontja könnyét, de nem beszél?
A szeretőd hogy nem vidám?
Tán szeretőd haragszik rád,
Hogy vele nem együtt sétálsz,
Vagy a kedves kishúgodra,
Hogy együtt ők nem dalolnak?
Vagy a kedves fivéredre,
Rokonokhoz hogy nem vitte?
Vagy eleget nem öleled?
Ifjú Ilja felel rája:
„Nem t’om, testvér, bánat tudja,
A szeretőm kire mérges,
Hogy énrám-e épp, vagy másra;
Ha indulok testvérékhez,
Szólok neki: »isten veled!«
Feleli rá: »megyek veled.«
Ha indulok juhőrzőbe,
Szólok neki: »isten veled!«
Feleli rá: »megyek veled«.
Ha nyergelem a lovamat,
Szólok neki: »isten veled!«
Feleli rá: »megyek veled«.
Ha indulok bort tölteni,
Szólok neki: »isten veled!«
Feleli rá: »megyek veled.«
Ha indulok mulatságba,
Ahol mindig kólót járnak,
Kólót járnak a leányok,
A legények jó bort isznak,
Szólok neki: »isten veled!«
Feleli rá: »megyek veled«.
Szeretőmnek nincs bizalma,
Attól tart, hogy meg lesz csalva,
Hogy én csúnyán majd becsapom,
Mást szeretve őt elhagyom.
Szeretőm más nekem nincsen,
Mást szeretni sem akarok,
Szerencsém el ne veszítsem.”
(Csorba Béla fordítása)
Forrás: Српске народне пјесме из Босне и Херцеговине. Лирске. Сакупио Богољуб Петрановић. Књига прва. Свјетлост, Сарајево, 1989 [1867].
