Nos hát, ez valóban így igaz. Van olyan dolog, amiért mindenki odavan, rajong, betölti a képzeletét, s gondolatai egyfolytában csak akörül forognak.
És ez pontosan egy ilyen eset volt, „amiért” mindenki megbolondult. Vagyis inkább „akiért”, hiszen a történet Amáliáról szól, közismertebb becenevén Amiról.
Egy kisvárosban szinte törvényszerű, hogy mindenki ismerje a másikat – legalábbis látásból. Összefutnak a közértben, a buszon, a moziban, az uszodában, netán csak az utcán látják egymást jártukban-keltükben, esetleg séta közben vagy a reggeli sietős munkába menet során.
Amira pedig nem volt nehéz felfigyelni, inkább őt észre nem venni lett volna képtelenség. Főhősünk ugyanis igazán feltűnő jelenség volt lángvörös hajával, mely rakoncátlan tincsekben bodorodott a nyakába hullva, annak ellenére, hogy belőle a feje tetején hatalmas paradicsomkonty díszlett. Hosszú pillái alól cirmoszöld szemek villantak elő, eperajkai huncut mosolyra nyíltak, ha kellett, ha nem, márványfehérségű arcát egy-egy grüberli tette érzékivé, ráadásul a szeme alatt lévő apró szeplők is mintha csak a nőiességét, kívánatosságát, egyben esendőségét akarták volna hangsúlyozottabbá tenni. Minek egy ilyen királynői fejhez még jó alak is? Hát ezt azoktól a férfiaktól kellene megkérdezni, akik – és nem kevesen – epekedtek utána. Vajon mit szólnak, ha ez a fej nem egy szoborszerű alakot koronázott volna? De ez nem is lehetett kérdéses, hiszen Aminak az alakja is gyönyörű volt. A magas nő, karcsú dereka ellenére, fölül bögyös volt, alul kerek csípőt ringatott minden lépése, s a lábai… annál formásabb, karcsú bokát, izmos, szépen formált vádlit még művész sem tervezett!
Mindemellett Ami színesen, tarkán is öltözködött. Kedvelte a sárgát, még jobban a zöldet, s szerette a türkizt is, mely a szeme színéhez igazodott. Azért a vöröset és a feketét sem vetette meg. Egyik a nőiességét, a másik remekbe szabott alakját volt hivatott még feltűnőbbé tenni.
Ezek után senki se csodálkozzon azon, hogy odavoltak érte a férfiak. És kivétel nélkül, minden korosztály.
Az önkormányzat ifjú jegyzője, aki nemrégiben került a városba, még újonc volt szegény, és nőtlen, de egyből csatlakozott az Ami-imádók táborához. Hacsak tehette, hivatalos iratot szerkesztett az Ami lakókörnyezetét illetően, amit aztán maga, saját kezűleg, ki is kézbesített. Ily módon lett megkérdezve az Ami utcájában lakó minden háztulajdonos, hogy kívánják-e felújítani a járda díszburkolatát, ha az önkormányzat adja a burkolóanyagot. Aztán hozzájárulnak-e ahhoz, hogy fiatal gesztenyefákat telepítsenek az utcájukba? Az önkormányzat, persze hivatalból, azt is megtudakolta az itt élőktől, részt kívánnak-e venni a „virágos utca, virágos ház” mozgalomban. Ehhez a városháza is hozzájárulna, rózsatöveket ültetnének minden második ház elé, persze az Ami házánál kezdve, és így tovább… Az utcában mindenki tudta, hogy a jegyzőnek gyengéje az Ami.
A takarékszövetkezet igazgatóhelyettese szintén nem tudta kivonni magát Ami bűvköréből. Háromgyerekes családapa létére gondolatai csak egy nő – és az nem a felesége volt – körül forogtak. Ritka dolognak számított a kisvárosban, hogy házhoz megy a hitelkínálat. Ami esetében azonban ez sem volt lehetetlen. Mivel a kisasszony – hiszen Ami még csak húszas évei vége felé járó hajadon volt – még sohasem vett fel hitelt, alapos volt az indok, hogy addig kell a nyakára járni, míg meg nem gondolja magát. De már csak így van ez, ha egy elkötelezett takarékszövetkezeti vezető igazán szívén viseli a hivatását, a munka eredményességét, na meg a lakosság boldogulása miatti felelősséget.
A fűszerbolt tulajdonosa hónapról hónapra alig tudta balanszírozni az üzleti mérleget, nehogy már átcsússzon negatívba, ugyanis Aminak, mint közelben lakó törzsvásárlónak, szinte mindig többet mért a kifizetettnél, az áru legjavát válogatta, időnként – megköszönve a hű vásárlói voltát – ajándékkosarakat állíttatott össze a részére. A feleség persze itt sem tudott róla, előtte a nehéz gazdasági helyzetet, a drága beszállítókat okolta a hiányba hajló üzleti mérlegért.
Na és a postás! Ő talán a legjobb helyzetben volt, minthogy reggelente, amikor Ami is útnak indult a munkahelye felé, hivatalból kísérhette, hiszen neki is végig kellett járnia az utcát, le-lerakva az egyes címeken, kapuk rácsába bedugva, másutt a postaládákba, a nagy postástáska tartalmát. Ez még nem is lett volna baj, csak az Amival való elmélyült, kora reggeli beszélgetésbe bonyolódva nemritkán előfordult, hogy az otthon lévő kismama a tőzsdei friss híreket lelte a postaládájában a Baba, Mama magazin helyett, míg utóbbi lapot – meglepetés ajándékként – a banki alkalmazott találta meg, a lépcsőjére hajítva. A közismerten nagy horgász hírében álló nyugdíjas a Csipkevilág horgolási mintákat tartalmazó képes újságot, míg a közkedvelt, de még mindig jó szemű matróna a Horgássz te is hetilapot vehette kézhez. A legnagyobb baj azonban akkor következett be, amikor a nagy, átélős beszélgetések egyike során a postás nem vitte tovább az egyik kapu elől a nagytáskát, mire pedig észrevette, s visszament érte, a kutyák kiforgatták a tartalmát, széttépték, s még a levéldarabokat is szanaszéjjel fújta a csípősen hideg reggeli szél.
Ami a művészlelkületű gimnáziumi igazgatót is megihlette, aki titokban verseket írt hozzá. S bár ez utóbbi epekedés igazán érthető okokra volt visszavezethető – a középkorú férfi özvegy lévén, évek óta egyedül élt –, mégis, a városka komoly értelmisége ezt nem vette tőle jó néven. A versek ugyanis nagy néha megjelentek a helyi lapokban, persze álnéven, de mindenki tudta, hogy kinek szólnak, és azt is, hogy ki írta azokat, az egyébként nagyon gyenge színvonalú, költői tákolmányokat.
Annál látványosabban, cseppet sem titkolva demonstrálta odaadó, hű vonzalmát a gimnázium IV. B osztálya, mely fiúosztály volt, és időnként csapatostul jártak az Ami ablaka alá, hogy szerenádot adjanak neki, a velük egykorú, gimnazista csitrik nagy bánatára.
És Ami? Hát Amit egyetlen hódolója sem tudta levenni a lábáról. Talán választani nem tudott közülük, vagy ki tudja?! Valami jobbra, szebbre vágyott…
A fordulatot az hozta meg, amikor a kisvárosi ügyészség személyi kara új gyakornokkal bővült. A jogászpalánta egyedül költözött a városba, nem jött vele senki, a jól értesültek úgy tudták, elege volt anyja gyámkodásából, akivel azelőttig együtt lakott, s most új életét megkezdve, egyelőre csak a hivatásának akart élni. Komoly embernek tűnt, mosolyogni alig látták, pedig még a harmincat sem töltötte be. Nem vegyült a városka hasonló korú értelmiségi fiataljaival sem. Dolgozott, majd odahaza – állítólag – még tanult, és még többet olvasott. Időnként beült, persze azt is egyedül, egy kávéra az ügyészség melletti presszóba. Ott is csak olvasott, hol újságot, hol meg könyvet. Úgy tűnt, elboldogul, jól érzi magát úgy, ahogy van.
Hogy Ami mitől lett szerelmes, és éppen egy ilyen komoly kinézetű, az ő nőiességét figyelemre sem méltató, se nem izmos, se nem magas, kesehajú, szemüveges alakba?! Ki tudja, ez mindenki számára megfejthetetlen, örök rejtély maradt. Talán a női szeszélynek tudható be, hogy mindig az kell, akinek mi nem kellünk…
Ami elkezdett presszózni. Ő is beült időnként egy kávéra, de amikor látta, hogy korábbi hódolói valamelyike az asztala felé közelít, már intett is a pincérnek, hogy fizet, és ment kifelé. A presszóban csak kávét ivott, és hozzá… könyvet olvasott. Ebből adódóan egyre többször megfordult a helyi könyvtárban is, ahol olykor-olykor imádata tárgyát is láthatta. Egy ilyen alkalommal aztán, összeszedve bátorságát, meg is szólította, és könyvügyben tanácsot kért a könyvmoly ügyészpalántától. Nem szégyen az ilyen kezdeményezés, egy kisvárosban szinte mindenki ismeri a másikat… vagy ha nem, hát tenni kell azért, hogy így legyen.
Megismerkedtek, összebarátkoztak, könyveket ajánlgattak egymásnak, s közben a kapcsolatuk is elmélyült. Talán a fiatalember is kezdte érezni, hogy ismeretségek, kapcsolatok nélkül légüres közegbe kerülhet, hát igyekezett egy kicsit alkalmazkodni, beleolvadni a kisváros mindennapjaiba. Ez pedig egyre jobban ment. És bár önmagának bevallottan nem volt igazán szerelmes, úgy találta, mégiscsak egy értelmes, egyben kellemes külsejű nő az Ami, hát… elvette.
És Ami, amit senki sem hitt volna róla, megváltozott. Most ő volt oda egy férfiért, a férjéért. Reggelente elkísérte a munkahelyére, mondván, neki útba esik a saját munkahelye felé. Volt, hogy utánavitte a tízóraiját, s úgy adta be, hogy mellé csomagolt egy szív alakú minyont is. Néha napközben is befutott a férje munkahelyére, és mindenki nagy meglepetésére, vitt pár szál rózsát, hogy legyen már lakályosabb az a csúnya, barátságtalan, hivatali irodahelyiség. Naponta többször hívta telefonon, s ha ötre nem volt otthon, elébe ment, és akár esőben is, az ügyészség előtt ácsorogva, magát közszemlére téve, várta. Otthon saját kezűleg húzta le a férje cipőjét, és adta rá a papucsot. A lábát is meg akarta mosni, de azt már az ifjú férj nem hagyta, mondván, a lába a sajátja, és van keze is hozzá, hogy megmossa… ha akarja. Reggel mindig megkívánta a férjét, napközben csak kívánhatta, de este meg is kapta, attól a hites ura nem menekült. Mindig az ura kedvencét főzte, ami gyakorisága miatt lassan unalmassá vált. Mosta a haját, hogy közben is simogathassa a fejét, meg is borotválta volna, ha a férfi ráhagyja. Csicsergett, becézte, ajnározta, le nem ment a nyakáról, a férfinak nem volt egy nyugodt perce sem, a saját maga számára. Boldog, békebeli, régi idők. Amikor még könyvtárba járt, sokáig, bent az ügyészségen tanulmányozhatta a régi, poros aktákat, kénye-kedvére beülhetett nyugodt magányában egy kávéra… most meg mindenütt ott az asszony. Ahová csak nézett, amihez csak fogott, mindenütt ott volt az Ami.
Lassan elege lett belőle. A nő lángolásából, a munkahelyére küldött virágaiból, a szív alakú süteményekből, a mindennapi duplázásokból, melyeken férfiúi minőségében megmérettetett. Úgy érezte, nem bírja tovább, megbolondul, ezért aztán egy szép napon megszökött. Lelépett, visszament a mamához. Még az állásából is csak levélben kért felmentést. Azután a mamától is tovább költözött, de a címét, azt nem hagyta meg.
Azóta Ami, akiért, és aki miatt, mindenki megbolondult, ismét egyedül él.
