6. rész
Fiume a Monte Maggiore hegylánccal szemben a 150 négyszögmérföldnyi kiterjedésű Quarnerói-öböl partvidéke küszöbének tekinthető. A kikötőváros 1776–1809, 1822–1848 és 1868–1918 között – kényszerű megszakításokkal ugyan, de mindig a magyar–horvát államszövetség rendjének megfelelően – csaknem száztíz évig játszott meghatározó szerepet a magyar nemzet történelmében. S bár olaszok, horvátok és magyarok között nemzetiségi ellentétek mindig léteztek, az 1870-es évek elején végre úgy tűnt, a gazdasági józanság fölébe kerekedett a nemzeti elvakultságnak, s a közjó szolgálatának szándéka legyőzte a pártos elfogultságot. Az 1868 és 1910 közötti négy évtized során az ipari termelés, a kultúra, a szociális szolgáltatások, az oktatás – egyáltalán: a polgári jólét – tekintetében a mindössze 19,57 négyzetkilométernyi területen elterülő Fiume fölzárkózott az évszázados hagyományokat maga mögött tudó Pozsony, Kassa, Nagyvárad és Kolozsvár, valamint a XVII. században újjászülető Temesvár, Versec és Szabadka virágzó – alkotó és teremtő – polgári közösségeinek sorába. A századforduló nagy élménye, a nemzet évezredes számvetése Fiume magyarságának lelkét is ünneplőbe öltöztette, Szent Vitus városának pedig igazán volt oka a büszkeségre. Mittner Zoltán 1910-ben Fiume város, kerülete és környéke címmel Szent Vitus városáról írt könyvében kiemelte: „amióta Fiume mint külön test (Corpus Separato) hazánkhoz tartozik, tízszer olyan nagy és gazdag lett, mint régen volt”.
A mediterrán tájak lelkes vándora, a dúsgazdag pesti laptulajdonos, országgyűlési képviselő, Kenedi Géza hazafiúi büszkeségének is hangot adott, amikor a Vasárnapi Újság 1892. január 3-i számában a Fiume – A magyar kikötőváros című írásában így méltatta a virágkorát élő magyar kikötővárost: „A magyar »nemzeti lélek« maradandó újabbkori alkotásai közt kevésre fog az utókor annyi büszkeséggel visszatekinteni, mint mai Fiuménkre, melyet a hazafiúi hűség és áldozatkészség két évtized alatt az Adriai-tenger legelső kikötővárosai sorába emelt. A »magyar korona legdrágább gyöngyének«, melyet Mária Terézia gyöngéd keze illesztett be Szent István koronájába, ma már mondhatni, világra szóló híre van.”
Az Árpád-házi királyok és az Anjouk korában, amikor a Velencével vívott szakadatlan háborúk során a dalmát területek – a hadi szerencsétől függően – többször is a magyar Szent Korona fennhatósága alá kerültek, a birodalmi stratégia része volt az Adria-tenger partvidékének birtoklása, a tengeri kereskedelem biztosította lehetőségek maradéktalan kihasználása. A magyar királyok némi megszakításokkal 1105-től 1432-ig 327 éven át bírták Dalmáciát a hozzá tartozó szigetekkel együtt. A középkori magyar királyság idején Nagy Lajos királyunk kegyetlen hadjáratok hosszú sorát követően 1358. február 18-án Zárában végre békét kötött Velencével. Ebben a békeokmányban „Velence a magyar király javára lemondott egész Dalmáciáról, azaz a Quarner-öböl közepétől Durazzo határáig minden általa bírt erősségről, szigetről, területről, kikötőről, valamint minden jogáról, melyekkel ezekre bírt, vagy bírni vélt, […] lemond továbbá Dalmát- és Horvátországok címeiről, amelyeket addig a dogék használtak, s lemond minden jogorvoslatról, hogy e tartományokat valaha is visszaszerezze”. Ez volt az a történelmi korszak, amikor az Adria vidékének legnagyobb területe a magyar királyság területéhez tartozott. Velence azonban nem azért kötött békét, hogy azt az első adódó alkalommal ne rúgta volna föl, így hát néhány évvel később Nagy Lajos király seregei újra a velencei hadak ellen vonultak, és a megismételt győzelem nyomán 1381. augusztus 24-én Trau várában megerősítették a békeszerződést. Fél évszázad múltán, 1432-ben azonban már az egész dalmát tengerpart Ragusa kivételével hosszú időre Velence uralma alá került. Fiumét – Szent Vitus városát – ugyanakkor a korabeli okmányok még nem említik.
Fiume a középkori hűbéri függőségeitől szabadulva a XIV. század első felében bukkan fel a Habsburg Birodalom sokadik tartományaként. A XV. század végén önálló kerületként még Krajina és a szomszédos osztrák tartományok csoportjába tartozott, s a Miksa császár halála utáni 1522-ben megtörtént birtokmegosztás során fordult felé a birodalmi figyelem, amikor I. Ferdinánd osztrák hercegnek a birtokába jutott, aki azután 1527-ben, amikor „a magyar koronával összekelt”, magával hozta Fiumét is. A város ekkor már önálló, semmi más tartománynak vagy államnak szerves részét nem képező terület volt, közigazgatásilag oly különálló, mint Görz, Cilly, Trieszt vagy Gradiska városok. I. Ferdinánd az Adria akkori teljhatalmú urával, a Velencei Köztársasággal folytatott tárgyalásai során megszerezte Trieszt és Szent Vitus (Terra Fiuminis Sancti Viti) városának, Fiumének szabad tengeri kereskedést biztosító státuszát. Fiume jelentőségét növelte, hogy ezzel egyetlen olyan osztrák kikötővé vált, melyből a Habsburg-császárság szabadon lebonyolíthatta keleti (főleg diplomáciai) utazásait és kereskedelmét. Ferdinánd halála után Fiume Károly főhercegre szállt.
Donáth Imre Szülőföld leírása című tankönyvében a korabeli oklevelek alapján megállapítja: „Mária-Terézia 1779-ben (április 23-án) ismét Magyarországhoz tartozónak nyilvánította, s Magyarországnak adományozta (1807: IV. t. cz.). Két év múlva (1809-ben) franczia uralom alá került. 1822. (július 1-ig), s utána 1848-ig Magyarországhoz tartozott. A szabadságharcz után Horvátországhoz csatolták, 1868-ig, de azóta ismét Magyarországhoz tartozó külön test, élén egy magyar kormányzóval. Jelenlegi kormányzónk vásonykeői gróf Zichy Ágoston Ő-Nagyméltósága. Fiumében 1776-ban állította fel az első magyar tengeri igazgatóságot, mellynek élére kormányzói és főispáni minőségben Majláth Józsefet nevezték ki.”
Donáth Imre a tankönyvének Fiume és környéke című fejezetében így mutatta be a kikötővárost és annak vidékét: az immár harmincezer lakosú város nyugat felől a Strada d’Istria, az ó- és új Trieszti úton, kelet felől a Lujza és a Karolina utakon, északról pedig a Cosala és a Drenova felől érkező utakon közelíthető meg, de a lovas fogattal járható utaknál sokkal jelentősebb volt a hegyekből, az 1600 méteres magasságból leereszkedő vasút, amelyen keresztül a hátország áruforgalmát is lebonyolították. Fiume városhoz tartozott Susak és Tersatto, ahová a Lujza útról egy lépcső vezet fel a Mária-kegyhelyig. Távolabb fekszik Martinschizza, Draga, Kosztrena, S. Barbara és S. Lucia, ahol jó bort termel a szorgalmas lakosság. Fiumétől keletebbre fekszenek Bakkari és Portoré kis kikötővárosok. A Bakkari öböl mellett Portoréban áll a régi Frangepán-vár, mely akkoriban jezsuita kolostorként működött. A közeli Grobnik váránál az írások szerint IV. Béla magyar király 1242. évben megverte a tatárokat.
1865. december 14-én Fiume város képviselő-testülete levélben kérte az Udvart a város Magyarországhoz történő visszacsatolása ügyében. A kiegyezést követő évtizedekben Fiumében a magyar állami tanintézetek közül a Dóm templom mellett lévő M. Kir. Főgimnázium, a Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia, a M. Kir. Tengerészeti Akadémia, a M. Kir. Felsőkereskedelmi Iskola, az Állami Polgári Fiúiskola és kereskedelmi tanonciskola, a P. Cambieri állami elemi fiúiskola és óvoda, az Állami Polgári Leányiskola, a M. Kir. Állami Felsőbb Leányiskola, az Állami Elemi Leányiskola és Óvoda, a Scarpa téri állami elemi fiú- és leányiskola, a Via Istria-i állami elemi fiú- és leányiskola és óvoda, valamint a tresattói állami elemi iskola játszott meghatározó szerepet a város életében. Mellettük a Dóm téri Benedettine apácai iskola és a Maria Immaculata Intézet játszott jelentős szerepet a magyar Fiume történetében.
A város első polgári statútumát – amely Fiume közigazgatási rendjének és viszonyainak adott keretet – 1872-ben gróf Zichy József kormányzó fogalmazta meg, és tette a szenátus asztalára. Fiume szabad város és kerületének Statutuma bevezetőjében leszögezte: „Mindaddig, míg Fiume szabad város kikötője és kerületének – mely terület Mária Terézia 1779-dik évben kelt diplomája, és az 1807. XXVII. t. cz., valamint az 1868. XXX. t. cz. 66. §. alapján a magyar koronához csatolt külön testet képez (separatum regnum coronae corpus) – beligazgatási viszonyai törvény által végleg rendezni nem fognak, a jelen statutum határozatai lesznek érvényesek.” A II. fejezet 2. paragrafusa szerint Fiume a városból és Plasse, Cosala és Drenova községekből áll, a 3. paragrafus pedig kimondja: „Miután Fiume Szent István koronájához kapcsolt külön testet képez, határai csak törvény által lesznek Fiume képviselő-testületének hozzájárulása mellett módosíthatók.”
1868 után a virágzó kikötővárosban működött a Magyar Daloskör, a Magyar Kör, a MÁV Altiszti Kör, a Tengerparti Állami Tisztviselők Egyesülete, a Fiumei Tanári Kör, a Fiumei Tanítóegyesület, a Via Clotilde állami tanintézet Szabad Lyceum Egyesülete. Az állami hivatalok közül kiemelkedett a M. Kir. Kormányzósági Hivatal, a M. Kir. Tengerészeti Hatóság és Révhivatal, a M. Kir. Állami Anyakönyvi hivatal, a MÁV Forgalomfőnökség, a M. Kir. Vámhivatal, a M. Kir. Pénzügyigazgatóság, a M. Kir. Adóhivatal, a M. Kir. Egyesbíróság, a M. Kir. Törvényszék és a Császári és Királyi Katonai Térparancsnokság. A pénzintézetek közül a város életében meghatározó szerepet játszott a Cassa Comunale di Risparmo (Városi Takarékpénztár), a Magyar Általános Hitelbank, a Leszámítoló és Pénzváltóbank, a Forgalmi Bank, a Fiumei Kereskedelmi Bank, a Banco Operai, a Banka Fiumana, a Fiumei Népbank, az Első Horvát Takarékpénztár, a Banca e Cassa di Risparmio pel Litorale és a Corsón működő néhány pénzváltó üzlet.
A magyar nemzeti függetlenségi törekvéseink mélyén – amíg azt az életerő hajtotta – mindvégig ott munkált a felismerés: csak az az ország lehet igazán hatalmas és gazdaságilag független, amelynek tengere van. S akinek nagy elképzelései voltak Magyarországról – Rákóczinak, Széchenyinek, Kossuthnak és Deák Ferencnek –, együtt látták a nemzet sorsát Fiume szabad kikötőváros sorsával. Kossuth Lajos maga nem kevesebbet, mint a nemzet fátumát vélte látni a tengeri kijárat jelentőségében, amikor 1846. január 27-én följegyezte: „Tengerhez magyar, homokod porából s sarad ragadalmaiból! Tengerhez magyar! melynek viharába a brit költőnek ércszava szerint istennek képe tükrözi magát, melynek azúr homlokára ráncot nem írtak végtelen idők, mely olyan ma is, mint minőnek látta a teremtés első hajnala; melynek habhátán tízezer hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög tova, a míg e földnek vizenyős sarában nyomot hagy hátra minden gyáva nyúl!” 1848. augusztus 31-én Jelačić bán utasítására horvát csapatok szállták meg Fiumét, és elűzték a magyar kormányzót.
Az 1868–1918 közötti fél évszázad volt Fiume város igazi fénykora, a polgári jólét egyszeri, megismételhetetlen korszaka. Fried Ilona Emlékek városa – Fiume (2001) című könyvében idézi Enrico Morovich olasz író 1993-ban megjelent Un italiano di Fiume című memoárjának részletét: „az emlékeim és valamelyest a könyvekben, valamelyest a régi újságokban olvasottak alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fiumeiek számára a nem túl távoli múltból a legszebb évek azok voltak, amelyeket a Magyar Korona fennhatósága alatt éltek meg, körülbelül 1867-től 1914-ig, az első világháború kitörésének évéig. 1914 egy boldog időszak végét jelentette”.
Magyarország számára Fiume az első világháború végén veszett el. 1919. szeptember 12-én olasz szabadcsapatok Gabriele D’Annunzio vezetésével megszállták a várost, és tizenöt hónapig a kezükben tartották, ahol megalakították a Carnarói Olasz Kormányzóságot. 1919. szeptember 10-én a saint-germaini béke Fiumét a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta.
Irodalom: Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt; Budán – a Magyar Kir. Egyetem betűivel, M.D.CCC.XL. [1840]; Szalay László: Fiume a magyar országgyűlésen; Pest – Kiadja Ráth Mór, 1861; Palugyay Imre: A magyar tengerpart; Pozsony – Sieber örökösei, 1864; Fiume és a magyar–horvát tengerpart – Magyarország Vármegyéi és Városai. Szerkeszti dr. Sziklay János és dr. Borovszky Samu; Budapest – Az „Apollo” Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása, 1896; A fiumei m. kir. állami főgymnasium, a fiumei állami felső kereskedelmi iskola, és a fiumei M. Kir. Tengerészeti Akadémia 1880 és 1917 közötti értesítői; Zichy József: Fiume szabad város és kerületének Statutuma; Fiume – Mohovich E. tipo-lit. intézete, 1872; Jakab Elek: Magyar Fiume; Budapest – Nyomatott a Magyar Kir. Egyetemi Nyomdában, 1881; Kenedi Géza: Fiume – A magyar kikötőváros; Vasárnapi Újság, 1892. január 3. 1. szám, 1–2. p.; Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete; Budapest – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1883; Kenedi Géza, dr.: A Qarnero, Fiume és Abbázia; Budapest – Légrády Testvérek könyvnyomdájából, 1884; Donáth Imre: Fiume és Környéke; In Földrajz. Szülőföld leírása – A miniszteri terv alapján, a fiumei elemi iskolák III. osztálya számára; Fiume – Spiess K. és Társa, 1892; Magyar Tengerpart [Fest Aladár Fiumében induló hetilapja]; Századok, 1893. 275. p.; Gonda Béla: A Magyar Tengerészet és a Fiumei Kikötő; Budapest – Pátria irod. vállalat és nyomda részv. társ. nyomása, 1906; [Kemény Ödön]: A tengeri kereskedelem. Írta Kemény Ödön az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási részvénytársaság titkára; Fiume – Unio könyvnyomdai intézet, 1906; Mittner Zoltán: Fiume város, kerülete és környéke; Fiume – Kereskedelmi nyomda R. t., 1910; Fest Aladár: Fiume; Budapest – Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, 1906; Fest Aladár: Fiume népesedési mozgalma Magyarországhoz való visszacsatolása óta; [Budapest] – Különlenyomat a Földrajzi Közlemények 1912. évfolyam, XI. kötet VIII. füzetéből; Kritza István: A Fiuméban alapítandó M. Kir. Kiviteli Akadémia tervezete; Fiume – Kirchhofer A. és Társa, 1912; Fest Aladár: Fiume a XV. században I–VII.; Századok, 1912. 169–191. p.; 249–264. p; 328–344. p.; 409–423. p.; 489–504. p.; 569–584. p és 649–661. p.; Siebert Gyula: Fiume gazdasági jövője; [Budapest] – Kiadja a Magyar Külkereskedelem, 1914; Brajjer Lajos, dr.: Fiume és a világháború – Levél a magyar tengerpartról; Budapest – Hungária Könyvnyomda, é. n. [1916]; Gergely András: Egy gazdaságpolitikai alternatíva a reformkorban – A fiumei vasút; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1982; Fried Ilona: Emlékek város Fiume; Budapest – Ponte Alapítvány, 2001.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Fotó: Mák Ferenc archívuma
