Tükörbe nézni mindig is
szerettem. Úgy
tűnhet, hogy immár ketten vagyunk,
két test, egy gondolat. Ma
reggel is hosszan
bámulom arcomat,
csodálva, hogy a foncsorral
kezelt üveg miként teremt
furcsa, új világot.
A túloldalon, ahol
a bal jobbra váltott,
talán a sorsom is
követhetné a képet,
s az arcomra égett maszkot
beretvával
lekaparhatnám, mint a
négy napos borostát.
Ott, ahol át
lehet fordítani
a logikát is (mint a
nagy Leonardo), tükörírással
jegyeznék le minden verset,
bízva, hogy
pár rejtett üzenet,
melyet most még magam sem értek,
egykoron megfejtőre talál.
A tükör túloldalán
a halál
sincs jelen, hisz, aki
élettelen, az már
nem keresi
képmását odaát,
így számomra is szerfelett
megnyugtató, hogy
szappanhabos képemet
még mindig csodálhatom.
Igaz, a hab
már majdnem gipsszé
szárad arcomon,
újabb álarccá, s míg nézem,
már tudom, hogy megint
vár reám egy nagy szerep: még
ma Pierrot, a szomorú, fehér
bohóc leszek,
ki könnyezik, míg a közönség
örjöng, hahotázik.
