4. rész
Az otthon, mint menedék
A Kalangya 1936. novemberi számában jelent meg Börcsök Erzsébet Magyar nóta – magyar tánc című, néprajzi tanulmányként is olvasható Versec környéki útirajza. Útja során a Karas folyó völgyében található „csöppnyi magyar szigetet”, Udvarszállást látogatta meg. „Előre kell bocsátanom – írta útirajza beköszönő soraiban –, hogy nem magyar faluban születtem, és mindig más fajtájú népek között éltem, így mindig esemény számomra, ha magyar helyre kerülök. Vršac környéke – ahol az utóbbi időben huzamosabb ideig voltam – különösen elnémetesedett, elrománosodott vidék. Elképzelhető elfogódottságom, mikor kirándulásunkon, hosszú kocsikázás után, megmutatják a nagy, idegen nyelvű tengerben ezt a csöppnyi magyar szigetet, Udvarszállást. Elzártan fekszik, mint egy mély, meleg ölben, fák között, fényes hátú kis folyócska mellett a Karas-völgyben.” A falu hatvan házát mindössze háromszáz-egynéhány lélek lakta. Egyetlen keresztutcából állt, ott volt minden, ami egy kis falunak kell: a templom, az iskola, a községháza, a posta, és az elmaradhatatlan kocsma. „Legjobban azonban az fogja meg az embert, hogy ennyire kivetetten, távol a fajtájuktól is meg tudtak maradni hamisítatlan valóságukban: a házak, az emberek, a viselet, a beszéd. Felfűzött dohány az udvarokon, paprikafüzér a házvégeken, a kiskertekben viola meg török szegfű.”[1] Az elragadtatását leplezni képtelen látogatónak a kocsmárosné elmondta: olyan a falu, mint egy kis patika. A házak fehérre meszeltek, az utcák tisztára söpörtek, különb járdájuk van, mint a városiaknak, a Karas medréből minden esztendőben feltöltik tiszta fövénnyel. Nincsen arrafelé se por, se sár. A közelben nincs másik falu, amellyel kapcsolatot tarthatnának, piacolni Versecre és Ferhértemplomra járnak az asszonyok. Nézze – mutatott a vendéglátója az éppen hazatérő csordára –, nem vagyunk mi olyan szegények, több a lábasjószág, tehénféle, mint a lakosság. „Jártam a keresztutcát, tapostam a fövenyjárdát, és szagolgattam az udvarszállásiak fehér violáját – foglalta össze hódolatát Börcsök Erzsébet. – Nem tudom megmondani pontosan, mit éreztem. Az emelgetett-e a levegőbe jobban, az ismerős beszéd, hogy amerre csak fordultam, kicsi és nagy szájából azt hallottam, vagy jobban szívemen feküdt, fájdított a falu kicsisége, a nép elhagyatottsága… Akkor Udvarszálláson fogott el az a kívánság, hogy közelebb kellene mennem hozzájuk, a népemhez; hogyan élnek, mi fáj nekik, merre jár a gondolatjuk.”[2]
Vendéglátói elvitték őt a magyar bálba is, ahol a fiatalok tánc közben magyar dalokat énekeltek. „Hol voltam én, mikor a táncot nekem is mérték? Én így sose örültem a táncnak, én így soha nem vesztem bele a muzsikába, én ily kényes, rátartó, sugárzó, boldog sose voltam.” Eltűnődött: honnan van a kitűnő ritmusérzék a legapróbb lánykában is, honnan van a sugárzó szemük, az „igazán szívből délceg testtartásuk”? Lehet, hogy minden erő a magyar paraszti vérmérsékletben van? – töprengett el a hangos éjszakában az írónő. Másnap lejegyzett néhány Lackó Rozi és a barátnője által elénekelt dalt, igazi, szívből fakadó parasztnótát. „Nemcsak mondanivalóikra ügyeltem, és hogy újkeletű legyen, hanem hogy a dallam is megnyerő, eredeti, és főként magyar legyen” – jegyezte a dalok gyűjteménye fölé Börcsök Erzsébet, majd következett tíz dalszöveg: Kimentem a rétre…, Kiskertemben…, Barna legény…, Barna kislány…, Megátkozott engem az édesanyám…, Megy a nap lefelé…, Nem ragyog a csillagos ég…, Ha hazamegyek…, Este, este…, Azért, hogy én ilyen kicsi vagyok… Valamennyi elragadó magyar dal, közöttük egy katonaének:
Megyen a nap lefelé,
Ballag már a katona,
Ballag már a regruta
A kaszárnya felé.
Bemegy a szobába,
Leül a vaságyra.
Búnak hajtja a fejét,
Hullatja a könnyeit
A vaságy karjára.
„Istenem, Istenem,
Mi lesz én belőlem,
Puska van a vállamon,
Bajnét az oldalamon.
Sirathatsz, galambom!”
(Megy a nap lefelé…)[3]
Az otthon, mint a béke szigete különös hangsúlyt kapott Börcsök Erzsébet Emberek a Karas mellől című kései, 1963-ban megjelent könyve elbeszéléseiben. A címadó novellában így fogalmazott: „Nem éreztem a sötét képből, a vigasztalan sorsból semmit. […] A Karas ezüst csíkja a falu alatt kanyargott, azon túl a nagy mező hívogató szép öle, susogó kis erdő. Ó, hosszan lehet itt aludni, és hosszan álmodni örök mámorban a dragusákról. Megmutatják, a mezőt elvágja a határ. Arra tovább számukra nincs élet. Néha jön át hír, átvetődik ember; rettegve, félve csempésznek petróleumot, miegymást. Szemem a lejtőn húzódó temetőkre tévedt. A sok kereszt mintha őrködött volna a falu felett.”[4] Tordán is békések a nyarak (Tordai menyecske), az augusztusi langyos éjszakákban a falusiak még kint alusznak az eresz alatt, a szérűn, a górékban, a férfinép ugarolni jár a határba, az asszonynép meg lekvárt főz bodzából, szederből. Folyik a gondos készülődés a télre. A környéken azonban már „vékony lelkek” járják a vidéket.
A magyar béresgyerek tragikus története a Mihály hazamegy című elbeszélése. Zsuzsanna napra készültek a bánáti magyarok, az ünnep elmaradhatatlan része volt a hodályban rendezett esti bál. „Télutó volt, gyönyörű télutó. A hó már eltakarodott a földekről, a fagy utolsó mérgét is kiadta, s a föld most puhán szétomolva nyújtózkodott a bánáti határban. Fekete volt, mint a szurok, zsírosan fénylő. Nappal már párákat gőzölgött, hogy az embernek szinte megnehezedett a lélegzete tőle. Még egy jó szél, egy kis szikkadás, és bele lehet akasztani az ekevasat. Csupa remény volt a világ. Tavasz ígérkezett.”[5] Mihály tiszta ingben, ünneplő ruhában, kidörgölt csizmában útra készen állt az istálló előtt. Rövid úton elhagyta a falut, kiért a kertek alól, és máris fennhaladt a Bega töltésén. Kilométerek állottak előtte, a környéken sehol egy falu, sehol ember, akivel találkozna, csak elvétve egy-egy hodály, de az is oly messze, ha kiáltana, sem hallanák. „Magányos ember, akinek a szíve tele van érzéssel, mit csinálhat? Dalol a mindenségnek. Kis Böge fodrosodik, a szívem facsarodik. / Kis Böge kiáradhat, búbánat eláraszthat. / De a szívem ide húz a kis Bögéhez.” Mihály mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből. A dűlőút keserves út, testén sokszor átcsap a tavaszi vízár, Mihály megunta a kerülgetést, megunta a víztaposást, gondolt egy nagyot, talán kiszaladt a száján egy fohász is, és belegázolt a földek közti dűlőutak egyikébe, toronyiránt vette a járást. „A bánáti föld fekete, súlyos teste süketen, titkokkal telten hallgatott körülötte, ha pedig megindult, rátapadt a lábára, mint valami buja testű szerető, aki el akarja veszejteni. Lefejteni sem tudta többé, pedig langyos párákat gőzölgő, hívogató a teste, ha nem sajnálná az ünneplő ruháját, elfeküdni szeretne rajta, csak egy kicsit pihenni, lüktető fejét megtámasztani valamelyik göröngyén, azután mindjárt otthon lesz. Szép lesz minden, szerető arcok, boldogító szavak, ölelések veszik körül »Mihály! Mihály!« Megpattan a halántéka, kiszakad a melle, úgy zihál… és megy, megy a tapadós, halálos öleléssel magához húzó Bega menti ingoványban.”[6] Talán még kiáltott egyet: „Zsuzsika, mi lesz velünk?” De feleletet nem kapott. A hodályon mulatoztak, köszöntötték a Zsuzsannákat. Szólt a citera, Zsuzsikát forgatták a legények. Mihály akkor kiáltott utoljára. A hajnalban szétszéledők ott találták meg, alig pár száz lépésnyire a hodálytól, félig a barázdába süppedve, felakadt szemmel. „Fiatal, kevély feje rábillent a bánáti sáros göröngyökre.”
Pályája elején, az újvidéki Reggeli Újság 1931. októberi számában jelent meg Börcsök Erzsébet Vándor a Nišavánál című novellája. A szerző ezzel az írásával nyitotta az 1936-ban a becskereki Minerva kiadónál megjelent, hasonló című elbeszélésgyűjteményét. „Szökik a hegyektől, a fenyegető folyótól, saját magától… és mindentől, ami itt kedves volt” – olvasható a könyv címlapját követő oldalon a mottó, s a mű azokat a sajátos körülményeket igyekszik bemutatni, melyek a történet hősnőjét, Irmát menekülésre kényszerítették. Irma eredetileg meghívás nyomán érkezett a dél-szerbiai vidékre, néhány hónapot szeretett volna ott tölteni. Vonatra szállt és derűs lélekkel robogott délnek: „Túl a nagy vízen, túl a főváros elcsigázó forgalmasságán elkedvetlenítette a hirtelen rideggé vált tájék. De mikor már a Morava völgyében járt, örült, hogy eljött, az idegenség, a változatosság kimélyítette tekintetét, hogy mindent magába tudjon fogadni, a hegyek sokféle formájukban álltak sorfalat, rábámészkodtak az utasokra, s utánakukucskáltak a köztük ide-oda csavargó, csapodár folyónak. A vörösbarnába játszó nagy hegyoldalakon a cserjék és a füvek mellől kivillant a kavicsos, füves talaj. Fent az ormokon mélyenjáró felhők hancúroztak. Mintha utána integettek volna.”[7] Messzi délen, a régi Szerbiában, a Nišava partján szeretettel fogadták őt a szerbek. „Ha itt maradsz – mondja a szerb vendéglátója a magyar leánynak – szeretned kell a Nišavát. Bennünket szeretsz benne… ugye otthon fogod magadat érezni nálunk? Látod: még a lányok is marasztalnak.” A napok múltával Irma egyre döbbentebb tekintettel nézett maga elé. Hogy ő ne taníthassa gyermekét arra az imádságra, melyet anyjától tanult? S ne azokkal a szavakkal gügyögjön hozzá, melyek az ő első szavai voltak? Egyáltalán, hogyan tudna otthont teremteni magának az idegen vidéken? Irma idegennek érezte a környezetét, az idegen emberek elviselhetetlenné tették a napjait, ezért egy reggel búcsú nélkül otthagyta őket, és visszautazott a bánáti otthonába.
A könyv minden sora és elfojtott sóhaja mögött belső hajszoltságot érez az olvasó – emelte ki Kisbéry János a Kalangya 1937. májusi számában megjelent ismertetőjében. Ez a hajszoltság késztette az írónőt az írásban történő menekülésre. „Börcsök Erzsébet lélekben hazátlan földönfutója a létnek. Gyökerei, amelyekkel megkapaszkodhatna benne, elsorvadtak, nem találja helyét a teremtés rendjében. Menekülése nem cél, hanem kényszer.”[8] A Vándor a Nišavánál kultikus novella, megjelenése pillanatától a magyar–szerb megbékélés jelképe lett, s mint ilyen – ikonná vált.
1920 után a Délvidéken voltak emberek, akiknek elveszett a korábbi életük. Jelenükben meghasonlottak, a kapcsolatuk valahol megszakadt mindazzal, ami önmagukhoz és magukon keresztül a világhoz fűzte őket. A történelmi körülmények tétlen várakozásra, tanácstalan szemlélődésre kárhoztatták őket. Valahol mindannyian „átmeneti életet” éltek. Áthidalhatatlan szakadék választotta el őket régi életük rendjétől, elkárhozott lélekként merő bolyongás és céltalanság volt az új helyzetük. Az elveszettségnek a mélységeit próbálta föltárni írásaiban Börcsök Erzsébet.
Kisbéry János úgy látta, Börcsök Erzsébet művei kivételes értéket képviselnek irodalmunkban. Világlátása meglepően öntudatos, világképe határozott és céltudatos, írói koncepcióját sohasem téveszti szem elől. A kortárs kritika szerint, ha írásai olykor csiszolatlan ékköveknek tűnnek, valójában egytől egyig igazgyöngyök. „Nem forradalmár, nem feszítik belső lázadások, ösztönösen alkalmazkodik a készen kapott vagy inkább felkínálkozó formákhoz, és ezekben igyekszik önmagára találni.” Ösztönös alkotó ugyan, de elhivatottsága minden kétségen felül morális érték. Meggyőződésében nem alkuszik, mélységes mély elhivatottsága a magyar közösség szolgálata. „Jelleme, ízlése, emelkedettsége és lojalitása oly erények, amelyek a legnagyobb kísértések és megpróbáltatások óráiban is megóvják attól, hogy emberi és írói eszményeihez hűtlenné legyen. Társasága, közéletének sajátos és lényétől elidegeníthetetlen varázsa felemelő élmény az olvasó és elsősorban azok számára, akik hajlamosak arra, hogy lelkivilágának ösztönös rezdüléseit, ezt a különös, apadt zenét a magukénak érezzék.”[9]
Emlékezetes elbeszélését idézve Szirmai Károly Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal című tanulmányában így fogalmazott: „éreznünk kellett, hogy eljövendő íróval találkoztunk”. Elmondta: „Börcsök könnyed biztonsággal helyezte el szavait, az időben és térben távolabb fekvő dolgokat egy-egy rövidebb mondattal hiánytalanul deszkázta át, s szinte sohasem tévedt a nőírókat jellemző elaprózásba. Biztosságában volt valami férfiasság, mely azért mégsem gyöngítette a felépítés nőies finomságát. Apró, vékony fonású betűit meghitt, csendes szeretettel tűzdelte egymás mellé, mint leányalakja virágálmokba kívánkozó legrejtettebb életét a rámába feszített patyolatra.”[10]
Lánya, Jódal Rózsa 2016-ban Börcsök Erzsébet halálának 45. évfordulóján a Magyar Szónak adott interjúban így emlékezett az anyjára: „A csenei vasútállomás épületének első emeletén született 1904-ben. A (vasút)állomások rabul ejtették. Mintha mindig azok ablakából szemlélte volna csak az embereket. Állomásfőnök nagyapámat szokás szerint ide-oda helyezgették, persze vele tartott a családja is, így a mama rengeteg helyet és embert megismert. Messziről, a magasból. Hol kényszerű, hol választott magányában. Egyedül volt, majdnem egész életében egyedül volt. Néha megpróbált kitörni. Sokat utazott. Életének fontosabb állomásai: Csene, Szeged, Temesvár, Szécsány, Versec és Újvidék, ahol a legtöbb könyve jelent meg, ahol 1971-től a római katolikus temetőben nyugszik, s ahol utcát neveztek el róla.”[11] Bánát írójaként nemcsak a táj színeit kereste, hanem az emberi együttélés, a nemzetiségi élet, a történelmi örökség problémája is foglalkoztatta.
Irodalom
Börcsök Erzsébet: A végtelen fal. Regény; Szubotica, 1933, 188. p. Jugoszláviai magyar könyvtár. 3.
Börcsök Erzsébet: Vándor a Nišavánál (elbeszélések); Petrovgrad – Stamparisa Minerva, 1936, 152. p.
Börcsök Erzsébet: Magyar nóta – magyar tánc; Kalangya, 1936, V. évfolyam, 11. szám, 492–495. p.
Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől (elbeszélések); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1963, 116. p.
Börcsök Erzsébet: Eszter; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 1968, 354. p.
Herceg János: Két világ; Újvidék – Forum Könyvkiadó Intézet, 1972, 358. p.
Kázmér Ernő: Börcsök Erzsébet regénye; Napló, 1933. április 29., 10. p.
Kisbéry János: Vargáné Börcsök Erzsébet: Eszter; Kalangya, 1939. október, VIII. évfolyam, 10. szám, 490. p.
Kisbéry János: Börcsök Erzsébet: A végtelen fal. Regény. A Jugoszláviai Magyar Könyvtár kiadása, Subotica, 1933; Kalangya, 1933. II. évfolyam, 5. szám, 354–358. p.
Szenteleky Kornél: Köszöntjük az olvasót; Kalangya, 1932. május, I. évfolyam, 1. szám, 3–4. p.
Szirmai Károly: Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal; Kalangya, 1933. június, II. évfolyam, 6. szám, 409–417. p.
Tóth Bagi István: Eszter – Börcsök Erzsébet regénye; Reggeli Újság, 1939. július 30., 5. p.
Bozsoki Valéria: Megbeszélt velem mindent – Börcsök Erzsébet halálának 45. évfordulójára; Magyar Szó, 2016. november 26., 13. p.
[1] Börcsök Erzsébet: Magyar nóta – magyar tánc; Kalangya, 1936, V. évfolyam, 11. szám, 492. p.
[2] Uo. 493. p.
[3] Uo. 494. p.
[4] Börcsök Erzsébet: Emberek a Karas mellől; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1963, 14. p.
[5] Börcsök Erzsébet: Mihály hazamegy; In: Emberek a Karas mellől; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1963. 99. p.
[6] Uo. 105. p.
[7] Börcsök Erzsébet: Vándor a Nišavánál; Petrovgrad – Stamparija Minerva, 1936. 7. p.
[8] Kisbéry János: Börcsök Erzsébet: Vándor a Nišavánál (Novellák, Minerva-kiadás); Kalangya, 1937. VI. évfolyam, 5. szám, 94. p.
[9] Uo. 96. p.
[10] Szirmai Károly: Börcsök Erzsébet, a vajdasági regény problémája és A végtelen fal; Kalangya, 1933. június, II. évfolyam, 6. szám, 409. p.
[11] Bozsoki Valéria: Megbeszélt velem mindent – Börcsök Erzsébet halálának 45. évfordulójára; Magyar Szó, 2016. november 26. 13. p.
